2017.11.18.

Apollo-11 – Az első holdraszállás története

Egy a Magyar Amatőrcsillagászok csoportban kialakult – az alábbi animációhoz köthető diskurzus adta a cikk apropóját. Az emberiség eddigi talán legizgalmasabb kihívása – a Holdraszállás – hatalmas siker volt. Egy olyan álom vált valóra, melyről sokan korábban még talán álmodozni sem mertek volna. Az alábbi animáción – ami a Lunar Reconnaissance Orbiter kamerája (LROC) által készült fotókból készült – az Apollo-11 leszállóhelye látható. A „holdi nap” múlásával a beérkező napsugarak folyamatosan változó szögben érik a felszínt, ennek eredményeként csodálatos árnyjátékot játszva a leszállóegységgel és annak környezetével. Némelyik képkockán még az űrhajósok porban hagyott nyomai is látszódnak.

 

 

Az alábbiakban Schuminszky Nándor nagyszerű  „Űrsztárok és űrsztorik” című könyvéből osztanám meg veletek a könyv első fejezetét, mely végig kalauzol minket az Apollo-11 izgalmas küldetésén az indítástól a visszatérésig. Utána pedig remek anekdotákat olvashattok az Apollo-11-el kapcsolatosan, ígérem remek szórakozásban lesz részetek!

 

 

Schuminszky Nándor – Űrsztárok és űrsztorik

1. fejezet

 

A holdraszállás

 

Meghívom Önt, vegyen részt a nagy vállalkozásban, a holdutazásban. Bár az Egyesült Államok az az ország és amerikaiak azok az űrhajósok, akik a Holdat elérik, holnap vagy holnapután már más nemzetek űrhajósai is Földünk örök kísérőjére érkeznek. Most csak három ember indul e drámai útra és közülük is csak kettő fog a Holdra leereszkedni, de az egész világ ott lesz velük. Kivételesen Ön is.

A levegőtlen, hangtalan égitest, amit mi Holdnak hívunk, megszámlálhatatlan évmilliók óta fut elliptikus pályáján a Föld körül, titokzatosan, elérhetetlenül, mindig ugyanazt a felét mutatva bolygónk felé. A titokzatosság most megszűnik. Az Egyesült Államok Nemzeti Légi és Űrhajózási Hivatala, a NASA irányítása alatt álló Apollo terv, az űrhajózás történetének legnagyobb kalandja, most megvalósulásának utolsó szakaszába érkezett. Felépítették az ember által valaha is kigondolt legnagyobb rakétát, a hatalmas űrhajót. Nemsokára amerikai űrhajósokból álló hármas hagyja el a föld határait, hogy beteljesedésre vigyen egy álmot, amely az emberi képzeletet annak felfedezése óta foglalkoztatta, hogy a Hold nem a mennyet beszáguldó istenség, hanem a Föld égi kísérője.

Az Apollo Holdra szállás óriási arányú vállalkozás, minthogy a Hold nem egykönnyen közelíthető meg. A természet sok akadályt állított az odavezető úton. Itt van magának a Földnek a vonzó ereje, amely ellenáll az elhagyására irányuló minden kísérletnek. Itt van a Hold környezete, amely teljesen ellenségesen áll szemben az általunk ismert élet minden fajtájával. Itt van egy hatalmas szakadék, egy 384 ezer kilométeres űr, amely ott tátong Földünk és a Hold között, telve előre nem is látható veszélyekkel mindazok számára, akik arra vetemednek, hogy megkíséreljék átlépni.

Az Apollo terv merész, sőt vakmerő új elgondolás, kihívás az egész világegyetemmel szemben. Sok tekintetben korábbi tapasztalatokból merít, de az emberes Holdra szállás példátlan vállalkozás.

A rakéták, az űrhajók és berendezéseik lenyűgözők, de az Apollo igazi története emberekről szól. Mintegy 350 ezer emberről, akik a gépeket feltalálták, legyártották és ellenőrizték,

kezelik a bonyolult berendezéseket, a nyomkövető és irányító állomásokat, és végül, akik az űrhajósokat biztonsággal hazahozzák.

Az Apollo tervet joggal nevezik az emberiség történelmének legbüszkébb, legvakmerőbb és legtöbbet kívánó erőfeszítésének.

Képzeljünk el egy űrjárművet, amely 3000 tonna tömegű és 36 emelet magasra nyúlik fel. Ez az űrjármű most ott pihen gigantikus nagyságában a floridai Kennedy Űrközpontban levő 39/A jelű starthelyén (szerk. amelyet manapság a SpaceX használ), mint az emberi képzelő- és teremtőerő emlékoszlopa. Neve Apollo-11/Saturn-V. E jármű csúcsához közel, 100 méterre a talajtól, acél és üveggyapot fekhelyeikre hátra szíjazva, három ember vár türelmesen. Az öt és fél kilométerre fekvő és panoráma ablakokkal rendelkező irányító központban a visszaszámolás végső, automatikus szakasza folyik. A három ember, az Apollo-11 űrhajósai két és fél órája vannak az űrhajóban, mialatt azt ellenőrizték és felülvizsgálták, valamint előkészítették. Az ellenőrzéseket már befejezték, mindaz, amit jelenleg tenniük kell, nem más, mint hogy kivárják az utolsó néhány másodpercet.

A nagy jármű, amelyben várakoznak, szerelvényt alkot, minthogy az egymás tetejére helyezett nyolc részből áll. A legfelső rész a kilövéskor használható mentőszerkezet, rácsos szerkezetű torony, melynek tetején ceruza alakú rakéta ül. Az emelkedés kezdeti szakaszában felmerülő veszély esetén a rakéta letépi az űrhajósok kabinját a szerelvényről, és azt olyan magasságba juttatja, ahonnan az ejtőernyővel biztonságosan leszállhat.

A három következő rész az űrkabin – más néven parancsnoki egység – a hozzátartozó műszaki egységgel és a holdkomp. Ezek együttesen alkotják a szerelvényt, azaz az űrhajót. A parancsnoki egység az, ahol az emberek tartózkodnak, ez az ő lakó- és munkahelyük. A műszaki egység egyrészt űrbeli meghajtó szerkezet, másrészt pedig ellátó részleg, amely gondoskodik például az elektromos áram termeléséről, a mesterséges atmoszféra biztosításáról. A holdkomp szállítja majd a két űrhajóst a Holdra. A négy legalsó rész a hordozórakéta, aminek az a feladata, hogy az űrhajót olyan pályára lendítse, amely a Holdhoz vezet. A hordozórakéta három meghajtó fokozatból áll, mindegyikük külön feladattal a gyorsulási szakasz folyamán. Idetartozik még a műszerrészleg, a hordozórakéta agya is.

Hosszú hónapokon át a berendezés minden egyes darabját, valamint a bennük levő alkatrészeket egyenként ellenőrizték, újra meg újra ellenőrizték, és megint csak ellenőrizték. Még most is, amikor a visszaszámlálás a végső másodpercekbe érkezett, automatikus berendezések egész sora végső fizikai vizsgálatnak veti alá az űrhajó minden részét. Az irányító központban százfőnyi személyzet feszülten figyeli az eredményt, amit konzoljaikon fel-felvillanó lámpák mutatnak. Minden „kész”-re áll, majd „gyújtás”. S végül „fel”.

Hihetetlen dühvel morajlik fel az első fokozat öt hajtóműve, és az űrhajósok felkészülnek a nehézségi gyorsulás növekedésére. A valaha is készített legerősebb hajtóművek gigászi tolóerőt fejtenek ki, hiszen 3000 tonnát kell megemelniük. A begyújtást követően egy lázas pillanatig úgy látszik, mintha a holdrakéta mozdulatlanul lebegne valamely hullámzóan lángoló tűzszőnyegen. A gyújtást követő első tíz másodpercben a rakéta kb. saját hosszának megfelelő magasságba emelkedik. A hatalmas hajtóművek másodpercenként 13600 literes adagokban nyelik a hajtóanyagot úgy, hogy abban az első tíz másodpercben a jármű 136 tonnával válik könnyebbé.

Az Apollo-program egyetlen éjszakai indítását szemlélteti „A Hold tragédiájában” Isaac Asimov:

„Végül fölemelkedett, és farkán kivirult a roppant, rőt virág. Ránk, a hajóra, az egész látható világra hirtelen ráborult egy halvány, rézvörös égbolt, melyen kihunytak a csillagok. Aztán negyven másodperccel a begyújtás után a hajtóművek körül tomboló orkán hangja átjutott a hajót a parttól elválasztó hét mérföldön, és ránk talált. A mögöttem álló fiatalember az angol nyelv rendelkezésre álló, hatalmas kincsesházából kiválasztotta azt a kifejezést, amely talán a leghívebben fejezte ki legbensőbb érzéseit.

– Hát én beszarok – mondta.”

„Elindultunk! Tudjuk, de még mennyire tudjuk, nem csak azért, mert a világ a fülünkbe ordítja „elindult”, hanem azért is, mert az üléshez tapadó nadrágunk is jelzi ezt nekünk! Zaj, mennyi és hányféle zaj, de főként mozgás, görcsös kis rándulások dobálnak jobbra-balra szíjaink között. Megyünk, mint a bolond, mintha csak egy ideges nő tartaná kezében a kormányt, aki keskeny sikátoron hajszolja át megvadult autóját, és csak abban reménykedem, tudja merre tart, mert az első tíz másodpercben veszélyesen közel vagyunk a kilövőtoronyhoz, mellyel „köldökzsinórokkal” voltunk összekötve. Amint a tíz másodperc eltelik, már könnyebben lélegzem, a rakéta is mintha egy kicsit megnyugodott volna, zaj és mozgás észrevehetően kiegyenlítik egymást. Mindhármunk makacs szótlanságában nem bujkál az öröm, hogy elhagytuk a Földet, egyetlen ráeszmélés súlyát hordozzuk magunkban: mi van előttünk?” (Michael Collins: A Tűzvivő)

Minden másodpercben veszítve súlyából, de ugyanakkor azonos tolóerőt okádva, a jármű gyorsan növeli sebességét, túlhaladja a hangsebességet és az űrhajósok már nem hallják a hajtóművek robaját. Az első fokozat a szerelvényt 2 perc alatt 64 kilométeres magasságba emeli, és óránként 8850 kilométeres sebességre gyorsítja. Miután munkáját elvégezte, leválik a szerelvényről, majd egyre gyorsuló mozgással belezuhan az Atlanti-óceánba. Az első fokozat hajtóanyagát elhasználva, valamint annak holtsúlyától megszabadulva, a szerelvény csupán 160 másodpercnyi repülés alatt a kilövő állványon levő tömegének több mint háromnegyedét veszti el.

Most a második fokozat veszi át a munkát, annak öt hajtóműve kecses ívben küldi a szerelvényt az Atlanti óceán felett Afrika felé. A műszerrészlegben levő irányító berendezés a tényleges helyzetet összehasonlítja a memóriájában elraktározott adatokkal, hogy hol is kellene lennie. Ha útvonal kiigazításra van szükség, a második fokozat elektromos impulzus révén utasítást kap, és a hajtóművek megfelelő helyzetbe történő elfordításával válaszol, megváltoztatván a pályát. Amint a jármű áthalad a 96 kilométeres magasságon, szintén egy elektromos jel leválasztja a mentőszerkezetet. Nincs már rá szükség, az ellendül a szerelvénytől és visszahull a Földre.

Hat percnél valamivel hosszabb ideig üzemelnek a második fokozat hajtóművei és az űrjárművet óránként több, mint 24 ezer kilométeres sebességre gyorsítják fel, és 183 kilométeres magasságba lendítik. Amint a második fokozat is befejezi munkáját, az elválasztó szerkezet bekapcsolódik, és a fokozat a Föld felé süllyed.

A harmadik fokozat adja a földkörüli pálya eléréséhez szükséges, végső sebességi lökést, amit valamelyest elősegít az a körülmény is, hogy a szerelvény most alacsonyabb magasságba repül. A fokozat egyetlen hajtóműve kb. 2 perc és 45 másodpercre marad begyújtva, miközben az irányító berendezés az űrhajót az égen egy tűfoknyi ablak felé irányítja, ami a tulajdonképpeni pályára vezető kaput jelenti.

A szerelvény áthalad a „tű fokán”, és a műszerrészleg kikapcsolja a harmadik fokozat hajtóművét. A többi fokozattól eltérően ez nem hullik vissza a Földre; hajtóanyagának csak egy részét égette el, és még további nagyon fontos feladat vár rá. A harmadik fokozat, a műszerrészleg és az űrhajó meghajtás nélkül száguld tovább, óránként kb. 28 ezer kilométeres sebességgel haladva a kör alakú parkolópályán, nagyjából 185 kilométeres magasságban a Föld felett. A felemelkedés óta még csak 12 perc telt el.

Mindeddig az űrhajósok utasoknál nem igen voltak többek. Most hozzákezdenek az űrhajó egész berendezésének alapos ellenőrzéséhez. Természetesen a földi csoportok is gondosan tanulmányozzák az űrhajóból visszasugárzott adatokat, nemcsak Houstonban, hanem szétszórva az egész világon. Az űrhajó az ellenőrzés, – de nem tovább, mint három keringés – tartamára marad a földkörüli pályáján.

A Holdhoz vezető új röppályára való vezérlés a legnagyobb pontosságot követeli meg. Három fontos tényezőnek van itt szerepe. Először, az űrhajónak további sebességre van szüksége, másodszor, nagyon pontosan kell pályára állítani, harmadszor, mindkét tevékenységet ezredmásodpercnyi pontossággal kell összehangolni.

Hogy az Apollo űrhajósai eljussanak a világűrben hozzánk legközelebb eső szomszédunkra, a parkolópályáról ki kell szabadulniuk, amihez a szükséges sebesség óránként kb. 39 ezer kilométer. Ha már a Hold felé vezető pályán vannak, az űrhajósoknak módjukban lesz a pályát kiigazítani, de csak csekély mértékben. Ezért óriási jelentőségű az a körülmény, hogy az űrhajó már kezdetben a „céltábla” közepére legyen beállítva. A céltábla képzeletbeli, hiszen az űrrepülés három napig tart, és ez alatt a Hold több mint 265 ezer kilométernyi utat tesz meg. Tehát azt a pontot kell megcélozni, ahol a Hold majd három nap múlva lesz.

A megfelelő pálya eléréséhez szükséges kiinduló pont a Holddal ellentétes oldalon, a Föld mögött van. Az egyszerűség kedvéért ezt a Holdra vezető pálya begyújtási ablakának nevezik. Ez az „ablak” minden 12 órából 4 órán keresztül áll „nyitva”, és csak ezek az időszakok alkalmasak arra, hogy az űrhajó a Hold felé lendüljön. A számítógépek most összevetik a Föld, a Hold, az űrhajó és az „ablak” egymáshoz viszonyított helyzetét, elvégzik a röppálya eléréséhez szükséges valamennyi számítást, és továbbítják adataikat a műszerrészleghez, amely utasítást ad a harmadik fokozatnak, hogy pontosan mikortól és meddig kell a hajtóművet működtetnie. Ha minden rendben megy, a pálya most már a Hold felé mutat.

A felemelkedéskor az űrhajósokat befogadó parancsnoki egység volt a csúcson, hogy szükség esetén a mentőszerkezet leemelhesse. Most azonban nincs megfelelő helyzetben, az űrhajósok nem tudnak átszállni a holdkompra. Egy fordulási manőver következik. Kinyílnak a holdkompot befogadó adapter „szirmai”, és szabaddá teszik az utat.

Most a parancsnok végrehajtja az űrbeli U-fordulást, a műszaki egységen körben helyet foglaló 16 kis rakéta néhányával, majd lassan megközelítve a holdkompot, összekapcsolódik vele. A két űrjármű orrszelvényei most már összekötő járatot alkotnak. A sikeres manőver után a fölöslegessé váló 3. fokozatot leválasztják, és sorsára hagyják.

Az űrhajósok figyelme továbbra sem lankadhat, ébrenlétük majdnem minden pillanatában elfoglaltak lesznek. Az ellenőrzés és az újabb ellenőrzés folyamata, valamint az űrhajó bonyolult berendezéseinek szemmel tartása nem sok pihenőt engedélyez. Állandó az összeköttetés fenntartása is a Földdel.

Az az idő, ami a Hold eléréséhez szükséges, változó; függ a Föld és a Hold egymáshoz viszonyított helyzetétől, és valahol 62 és 76 óra közé esik. Ez idő alatt a Hold felé száguldó űrhajó fokozatosan veszít sebességéből, mert a Föld vonzóereje visszahúzza, bár a távolság függvényében csökkenő mértékben. Az óránként több mint 39 ezer kilométeres sebességgel induló Apollo gyorsasága a Földtől 128 ezer kilométernyire óránként 7500 kilométeresre csökken, és nagyjából 320 ezer kilométeres távolságnál éri el a legalacsonyabb értéket, az óránkénti 3500 kilométeres sebességet. Ettől a ponttól az űrhajót a Hold egyre jobban kezdi vonzani, mint amennyire a Föld fékezi, ezért az Apollo ismét felgyorsul. Mielőtt eléri a Hold körüli pályáját, az űrhajó óránként már 9000 kilométeres sebességgel száguld.

A Hold körüli pályára való ráállás követelménye, hogy egyensúlyt kell teremteni a centrifugális erő és a Hold vonzása között. A számítások szerint a 110 kilométeres magasságú keringési pálya esetében a sebesség kb. 6000 km/óra lesz. Az összekapcsolt űrhajókat tehát le kell fékezni, először egy 100-300 kilométeres, elliptikus pályára, majd a főhajtómű másodszori begyújtásával a keringési pályát kör alakúvá kell alakítani.

„Amint a Hold bal oldala körül haladunk tovább, újra elcsodálkozom, milyen hajszál-pontossággal számították ki utunkat. Mindössze 550 km-en múlt, hogy nem csapódtunk a Holdba a közel 360 ezer km távolságra lévő Földről indulva, és ráadásul a Hold egy mozgó célpont, úgyhogy az égben versenyzünk vele, kevéssel a felénk eső széle előtt. Mikor pár nappal ezelőtt fellőttek bennünket, a Hold még egész máshol volt, mint most, kb. 40 ívfokkal arrébb és 320 ezer km-rel hátrább, de a houstoni komputerek meg se rendültek, hanem kidobták a halálpontos számításokat, melyek a mostani helyzetben az irányításhoz szükségesek. Legalábbis remélhetőleg. Amint a Hold mögé érünk, már alig van több mint nyolc percünk a begyújtásig. Most rendkívülien óvatosak vagyunk, ellenőrzünk, és újra ellenőrzünk minden egyes lépést.

Mikor végre elérkezik a pillanat, a hajtómű azonnal bekapcsol és megnyugtató érzés, ahogy a hirtelen gyorsulás az üléshez tapaszt bennünket. A gyorsulás csak töredéke a földi gravitációnak, de mégis nagyon jólesik az embernek. Így ülünk hat percig, és megfeszítetten lessük a műszerfalat, figyeljük a mutatókat, hogy meggyőződjünk róla, minden rendben folyik. Ahogy a hajtómű kikapcsol, gyors ellenőrzés a komputeren: az egész rendszer lélegzetelállító pontossággal működik.

Ezt még Neil is elismeri. „Gyönyörű volt”, mondja. „Azt meghiszem” visszhangzom. „Nem tudom, megvan-e a 97 km, de az legalább biztos, hogy nem mentünk neki ennek a dögnek.” Buzz Aldrin közben a komputeren a pályánkat ellenőrzi. „Idenézzetek! 272,9 és 97,99 km.” „Nagyszerű, nagyszerű, nagyszerű” hajtogatom egyre. „Nem akarjátok ezt megörökíteni, vagy ilyesmi?” kérdezi Buzz. Miért is ne? „Írjátok le, már csak a hecc kedvéért is: 272,9 és 97,99-re.” Buzznak igaza van. „Alig néhány tized kilométerrel tévedtünk.” (Michael Collins: A Tűzvivő)

Az Apollo Hold körüli pályán van már, és az űrhajósok első ízben látják közelről úti céljukat.

A Hold felszíne – a száz kilométeres magasság ellenére – tisztán és közelinek látszik, hiszen nincs atmoszféra, hogy fátyolba takarja, vagy eltorzítsa a kilátást.

Miután a földi nyomkövető állomások és az Apollo saját irányító berendezése kiszámították a keringési pálya adatait, a három űrhajós közül kettő, az összekötő járaton keresztül átmászik a holdkompba. A berendezéseket áram alá helyezik, majd gondosan ellenőrzik azokat. Kinyitják a holdkomp négy lábát, majd visszatérnek a parancsnoki egységbe pihenni, mielőtt a holdexpedíció négy legkritikusabb lépése közül az elsőt – a Hold felszínére való leszállást – megkezdik.

„Ennek a napnak lassan vége, ez volt a negyedik, mióta a Földet elhagytuk, és most csak pihenni kívánok. Minden, amit eddig elértünk, könnyen megsemmisülhet, ha csak egyetlen komoly hibát is elkövetünk. Ezt mindnyájan tudjuk, bár Neil és Buzz ezt kevésbé hajlandók elismerni. „A mai nap elég jól sikerült,” tűnődök magamban. „Ha holnap és holnapután ugyanezt elmondhatjuk, akkor már biztonságban leszünk.” Órámra pillantok: Houstonban most néhány perccel múlt éjfél. Ott már július 20-a van, a Holdra szállás napja. Ezt a pillanatot a torreádorok az igazság pillanatának nevezik, én csak azt kívánom, hogy a meglepetések pillanata ne legyen.” (Michael Collins: A Tűzvivő)

Ezután a holdkompot elválasztják az anyaűrhajótól, és egynegyed keringésig a holdkomp és az Apollo CSM egymástól csak 50-100 méternyire távolságban vannak. Amikor a Hold túlsó felén levő, előre meghatározott ponthoz érnek, a parancsnok a holdkomp hajtóművét rövid sorozatokra begyújtja. A fékhatás lelassítja a holdkompot, ezáltal megszüntetve a nehézségi erő és a centrifugális erő között eddig fennállott egyensúlyt. Meghajtás nélküli, hosszú ívű ereszkedésben a holdkomp egy óra alatt 15 kilométeres magasságra süllyed. E ponton a hajtóművet ismét begyújtják. A végső, 455 kilométernyi leszállási szakasz kb. 12 percet vesz igénybe. E fázisban a holdkomp vízszintes helyzetből fokozatosan függőleges állásba fordul át, a hajtómű fékező ereje az utolsó szakaszban közvetlenül a felszínre irányul.

Ahogy a leszállóhelyhez közelednek, az űrhajósok áttekintik a terepet, és megpróbálnak megbizonyosodni arról, hogy a célterület lapos, kráterek nélkül való, úgyhogy a holdkomp nem fog felborulni a Holdat éréskor. A véges mennyiségű hajtóanyag csak korlátozott helyváltoztatást tesz lehetővé, de az űrhajósok mindenképpen úgy irányíthatják, hogy jobb leszállóhelyhez jussanak. A parancsnok átveszi a holdkomp kézi vezérlését, lecsökkenti a tolóerőt, hogy a leszállás sima legyen.

Enyhe döccenés, és megérkeznek a Holdra. Mielőtt kapcsolóik, számlapjaik és mutatóik felé fordulnak, kitekintenek a holdi tájra, mint az első emberek, akiknek ily látványban van részük. Amit látnak, az egyhangú táj, melyet csak itt-ott szakít meg egy esetleges kráter. Persze a leszállóhelyet éppen lapos voltáért választották. A kicsipkézett holdhegyek nem láthatók, mert a Hold görbülete olyan éles, hogy a látóhatár csak néhány kilométerre terjed.

Az ég fekete, mert nincsenek atmoszférikus részecskék, hogy kiszínezzék. És az égen ott függ súlytalanul a Föld, amely négyszer akkora, mint amekkorának mi látjuk a Holdat, nyolcvanszor olyan fényes, és tengely körüli forgása szemmel is látható.

A kísértés, hogy azonnal a felszínre rohanjon, a legtöbb ember számára nagy lenne, de az erre a pillanatra összpontosult munkával eltöltött évek egyúttal a beidegzés évei is voltak; az emberek tudják feladatukat, és ahhoz látnak. Az első, az azonnali felszállás előkészítése. Ehhez három előre megállapított idő van: 2 perc, 10 perc és 2 óra a leszállás után. Az első kettőt alkalmaznák, ha azonnal nyilvánvalóvá válna, hogy valamelyik kulcsfontosságú berendezés megsérült, vagy nem szabályosan működik. Amikor e két ellenőrzést elvégzik, a két űrhajós végigmenve a berendezés ellenőrzésének teljes sorozatán a felemelkedéshez szükséges teljes visszaszámlálásba kezd. Ennek két oka is van: a holdkomp valamennyi berendezését így ellenőrzésnek vetik alá, és ha a felszállás szükségessé válik, az akkor következik be, amikor az anyaűrhajó befejezte első holdkörüli keringését és ismét visszatért a leszállóhely fölé. Az űrhajósok egy teljes napnál valamivel rövidebb ideig maradnak a Hold felszínén.

Az első holdutasok, Neil Armstrong és Edwin (Buzz) Aldrin megkérte az irányító központot: engedélyezzék a tervek szerintinél korábbi kiszállást. Kis tanácskozás után Houstonban igent mondtak, így Armstrong 1969. július 21-én 7 óra 17 perc helyett 3 óra 58 perckor, Aldrin pedig 7 óra 42 perc helyett 4 óra 14 perckor lépett ki a Hold felszínére.

A történelmi, első mondat így hangzott:

– „Kis lépés egy embernek, de nagy ugrás az emberiség számára”. Neil Armstrong lakonikus stílusához képest szinte fennköltnek hatottak ezek a szavak, az első emberi szavak a Hold felszínéről.

Az első ember a fedélzeti nyíláson keresztül és a holdkomp pókszerű lábai egyikén lévő létrán ereszkedik le, és megáll a láb talpán. Ezután először az egyik, majd a másik lábával is a szilárd, de porfödte felszínre lép. Súlyos öltözéke ellenére ugrásszerű léptekkel halad, mert földi súlyának csak egy-hatodát kell izomerejével mozgatnia. Természetesen az EMBER első lépéseit a Holdon, televízión közvetítik a Földre.

Ekkor a második ember is csatlakozik a kint lévő társához; átnézik és lefényképezik a holdkompot. A „kőzet dobozt” megtöltik a holdfelszínről gyűjtött mintákkal, és kiviszik a tudományos felszerelést, amit ott hagynak a Holdon. Ez a felszerelés három darabból áll: a napszelet, talajrengést érzékelő műszerből és lézervisszaverő tükörből. Az első magas, zászlószerű szerkezet, amely a napszélben levő különleges gázok részecskéit gyűjti össze. A kísérlet végeztével összesodorják, és az űrhajósok magukkal hozzák a Földre. A szeizmométert otthagyják, hogy adatokat sugározzon vissza a Földre a holdrengésekről, míg a reflektort később fogják használni. A Földről lézersugarakat bocsátanak ki, amelyeket a tükör segítségével visszakapva, centiméteres pontossággal határozhatják meg a Hold távolságát, mozgás-változásainak ütemét, és vibrációját.

Ha idejük engedi, a két űrhajós kissé távolabbra megy a holdkomptól, hogy még több mintát gyűjtsön össze, felvételeket és feljegyzéseket készítsen. Végül, kb. három óra múlva, visszatérnek a holdkompra. Ha közvetlenül a leszállás után nem aludtak volna, akkor azt a felszállás előtt kell pótolniuk.

Aztán megkezdik az előkészületeket a Hold körüli pályára való visszatérésre. A holdkomp alsó része, a kiürült leszállóegység most startállványként szolgál a visszatéréshez, és mint az ember első látogatásának emléke ott marad a Holdon.

Majd ismét a berendezések ellenőrzése következik a felszállás biztonsága érdekében. A számítógépek – a holdkompon, az anyaűrhajón és a Földön – elektronikus kapcsolatba lépnek, hogy ellássák a holdkomp irányító berendezését mindazokkal az adatokkal, amikre szüksége lesz az indulás idejének megállapítására, az összekapcsoláshoz vezető pálya elérésére. Ezután következik a felemelkedés, a négy legveszélyesebb művelet közül a második.

A hajtómű begyújt, és a holdkomp felszálló részlegét elliptikus pályára indítja, amely 17 kilométertől kb. 54 kilométeres magasságban van. Egy második begyújtás vezérli majd kör alakú pályára. Most a két űrhajó koncentrikus körökben halad, a holdkomp az Apollo alatt, és minthogy alacsonyabban van, gyorsabban halad előre. A Hold egyszeri megkerülésével a holdkomp fokozatosan utoléri az anyaűrhajót. Eközben a Földről és az anyaűrhajó randevúradarjától kapott adatokra támaszkodva hajtómű-kapcsolásokkal a parancsnok csökkenti a magassági különbséget. Végül a két űrhajó ugyanabban a magasságban orrukkal, egymással szembe kerülnek, és a holdkomp pilótája most finom vezérlő mozdulatokkal végrehajtja az összekapcsolást.

A két űrhajós visszatér a parancsnoki egységbe, majd feladatát befejezvén a holdkompot leválasztják, hogy mindörökre holdkörüli pályán maradjon. A későbbi holdutazásoknál ezeket a Holdra zuhantatták, a szeizmométerek kalibrálása céljából.

A visszatérés kezdete – a Földre vivő pályabeállítás – a Hold felé tartó útra történő rátéréshez hasonló művelet. A pontos időbeállítást és az űrhajó precíz célra állítását követeli meg, a sebesség növelését szolgáló hajtómű begyújtással együtt. Az űrhajó még mindig óránként majdnem 6 ezer kilométeres sebességgel kering, de óránként 9 ezer kilométeres sebességre van szüksége ahhoz, hogy kijusson a holdkörüli pályáról. Ha aműszaki egység hajtóművének begyújtása nem sikerül; akkor az űrhajósok örökre ott maradnak a Hold körüli pályán, mert az apró kormányrakétáknak nincs elegendő tolóerejük ahhoz, hogy az Apollo űrhajót kilendítsék a Hold fogságából. Ez a harmadik, a sorsdöntő műveletek sorában.

A hajtómű azonban rendben működik, és az Apollo megkezdi útját a 384 ezer kilométeres távolságban lévő Föld felé. A Hold felé tartó úton tapasztalt sebességváltozás most ellenkező irányú; ahogy az űrhajó a Földhöz közeledik, a nehézségi erő fokozatosan egyre nagyobb vonzást fejt ki. A sebesség fokozatosan nő, az Apollo ugyanakkora sebességre gyorsul fel, mint amennyivel a földkörüli pályát elhagyta, vagyis az óránkénti 39 ezer kilométerre.

Elérkezett az utolsó, döntő lépés ideje, a Földre való sikeres leszállásra szolgáló ideális röppályát jelentő folyosóba való belépés végrehajtására. A folyosó a Föld felszíne felett 122 kilométeres magasságban kezdődik, és mindössze 64 kilométer széles. Könnyen elérhető célpont egy vízen úszó hajó számára, de tűfoknyi nagyságú a másodpercenként majd 11 kilométeres sebességgel száguldó űrhajó esetében. Ha a belépési szög túl meredek lesz; az űrhajó hőpajzsa nem tudja kiállni a hatalmas súrlódási hőt, ha túlságosan lapos lesz a szög, az űrhajó visszapattan a légkör ritka, de már kétségtelenül létező rétegeiről, és a vízen kacsázó kavicsként továbbszökken a világűrbe, ahonnan már nincs többé visszaút.

De az irányító berendezés újból kiállja a próbát; a korrekciós művelet az űrhajót pontosan a folyosó „ajtajához” irányítja. A műszaki egység ezzel befejezi munkáját, és leválasztása után elég a Föld légkörében.

A Kennedy Űrközpontból egy héttel azelőtt útnak indult 111 méter magas, majdnem 3000 tonnás rakétaszerelvényből csak az 5 tonnás, 3 méter magas, 4 méter átmérőjű, kúp alakú parancsnoki egység marad meg.

Az űrkabinnak a holdutazás alatt eddig még be nem gyújtott kis rakétáit működésbe hozva, a parancsnok úgy irányítja az űrhajót, hogy a kúp lapos alapja – az elsődleges hőpajzs – érintkezzen először a levegővel. Az Apollo alámerül a folyosóba, szó szerint tűzgolyóvá válik, amikor 2800° Celsiust megközelítő hőmérsékletre izzik fel. A belépési szakasz egy Bessemer-kemencében való 16 perces tartózkodáshoz hasonlítható, de az űrhajósokat védi az elsődleges hőpajzs, valamint a parancsnoki egység falát borító, hőelnyelő anyagból készült réteg.

A folyosón lefelé száguldó űrkabint erőteljesen lassítja a fokozódó légellenállás, miközben a súrlódási hőmérséklet foka a sebességvesztéssel párhuzamosan csökken. Amikor az űrkabin eléri a 7 ezer méteres magasságot, az elülső hőpajzs felső része leválik, és szélzsákhoz hasonló, két kisebb ejtőernyő bukkan ki a zuhanó űrhajó tetején, hogy azt stabilizálja. 3 ezer méternél egy szerkezet kiengedi a főejtőernyőket. A három nagy, egyenként kétszer akkora ejtőernyő, mint magának a parancsnoki egységnek az átmérője, az űrhajót szelíden ereszti le a Csendes-óceán vízére, ahol az űrhajósokat a kereső-mentő egységek várják.

A „csak” földkörüli pályán járt űrhajósok fogadásától eltérően azonban most nincsen virágeső, nincsenek éljenző tömegek. Rendkívül szigorú biztonsági intézkedések következnek, az esetlegesen behurcolt fertőzés földi elterjedésének megakadályozására. Az űrhajósokat közvetlenül a kiemelőhajó fedélzetén levő különleges karanténba viszik, majd a NASA houstoni űrközpontjába, egy elzárt területre szállítják őket. Vesztegzár alatt maradnak mindaddig, amíg a szakemberek meg nem bizonyosodnak arról, hogy semmiféle holdbeli fertőzést nem hoztak vissza a Földre, amelyek akadálytalanul terjedhetnének el bolygónkon.

Amikor a három ember kikerül a karanténból, akkor végre fogadhatják azt az üdvözlést, ami kijár azoknak, akik egy másik égitestre tették a lábukat.

( szerk. Az interneten találtam egy majd 11 perces remek videó animációt a teljes Apollo-11 küldetésről. Úgy tűnik az eredeti rádió beszélgetések egy részletét is hallhatjuk, a zenei aláfestést pedig az Apollo-13 világhírűvé vált filmzenéje adja)

„Négy és fél évvel azután, hogy Neil és Buzz leszálltak a Holdra, büszkeséggel, hitetlenséggel és önmegelégedéssel gondolok vissza ezekre az eseményekre. De azt is be kell vallanom, hogy azért nem minden olyan paradicsomi, mint azt a holdutazás után, a Holdfogadó Laboratórium elhagyásakor gondoltam, mikor túlestem a holdutazókra kimért megfigyelési időn. Néhány változást kivéve épp úgy kell dolgozni, épp úgy helyt kell állni a világban, mint azelőtt. Ha csak magamat veszem, kedvemre való új állást találtam, a Washingtoni Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeum igazgatója vagyok. Neil szintén jó állást talált, Ohio államban a Cincinnati Egyetem mérnök-professzora. Buzz viszont rosszabbul járt, gyakori depresszióban szenvedett így kórházi ellátásra szorult. Először megpróbálta újra kezdeni űrhajós beosztása előtti repülőtiszti pályafutását, majd mikor nem bírta idegileg, nyugdíjba ment. Most Kaliforniában, Los Angeles külvárosában él. Űrhajózás után a földi életet boldogan tovább folytatni bizony szívós, nehéz feladat, mint arra mindhárman rájöttünk. Úgy érzem, Holdra szállásunk óta itt a Földön az izgalmas tennivalók száma jelentősen lecsökkent: most már nehezebb lelkesülni sok olyan dolog iránt, amely az Apollo-11-en való utazásom előtt még felizgatott. Úgy látszik elfogott egy bizonyos földi unalom, mely nagyon zavar, s melyet nem is áll módomban megváltoztatni. Kevésbé törődöm kisebb problémákkal. Ha két beosztottam a múzeumban hozzám jön, és méregtől kivörösödve vitázik egy semmiségen, azt szeretném mondani nekik, hogy a Föld problémáitoktól függetlenül is tovább forog tengelye körül. Okuljatok belőle, intézzétek el a dolgot magatok között, bármi legyen is az eredmény, se nem oszt, se nem szoroz.”

Azért ne gondolják, hogy morc természetűvé váltam, egyáltalán nem. Azért még képes vagyok ideges lenni, vagy dühbe gurulni. Például, ha egy elhízott szivaros szemérmetlenül a szemem közé fújja a füstöt, és felteszi a nagy kérdést: na, milyen is volt odafönn? Ökölbe szorul a kezem. Már elegem van mindig ugyanazokból a kérdésekből. A milliószor ismétlődő kérdések az űrhajósok átkai.

Legnehezebb arra válaszolni, vajon megérte-e egyáltalán odamenni. Nekem személyesen kétségtelenül megérte és többek között ezért sem vagyok illetékes annak megítélésére, vajon helyén való volt-e az adófizetők 24 milliárd dollárjának befektetése. De azt hiszem, még nem érkezett el annak az ideje, hogy tárgyilagosan ítéljük meg az ember űrrepülésének fontosságát, vagy annak hatását ez emberiségre. Pillanatnyilag még nem tudjuk, mi mindent jelenthet ez.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ilyen lelkesen támogatom az űrkutatás folytatását, akkor miért nem cselekedtem úgy, ahogyan prédikálok, és miért nem maradtam az űrkutatási programban? Válaszom, hogy az emberiség számára ugyan fontos a kutatás, de teljesen lényegtelen, hogy Mike Collins vagy bárki más végzi azt. Mike Collins már részesült ebben, most szívesen követi a háttérből mások munkáját.

Komolyabb kérdés, ami engem illet, hogyan lehet azt megakadályozni, hogy életem hátralévő része ne jelentsen túl nagy csalódást az előzőhöz képest. De bízom benne, hogy ezt is sikerül megoldanom. Bár már nem számíthatok olyan drámai és döntő lépésre életemben, mint ez a nagy űrrepülés a tűzvivés volt, számítok még érdekes tervekre a munkámban, s szeretném meglévő energiámat a jövő megtervezésére fordítani, mintsem az elmúltakon elmélkedni.

Ami változást magamban látok az az, hogy az űrrepülés megváltoztatta a Föld-észleletemet. Természetesen Hold észleletem is megváltozott, de azt kevésbé tartom fontosnak, mint az előbbit. Úgy érzem, mintha most két Hold lenne, az egyik, amit a kertemben látok, a másik pedig ott fönn, amit olyan közelről láttam. Csak az eszemmel tudom, hogy a kettő egy, de érzelmeim kettéválasztják őket. A kis Hold, amit már oly régen ismerek, nem változott, kivéve, hogy tudom, hogy három nap távolságra van tőlünk. A nagy, az új Holdra elsősorban a Földtől való élénk különbözősége miatt emlékszem. Addig, amíg nem láttam a Holdat, nem tudtam a Földet értékelni. A Hold oly rémisztő, sivár és monoton, hogy képtelen vagyok kínzott felszínére visszagondolni anélkül, hogy jobban értékeljem az ezerarcú Föld végtelen gyönyörűségét: párába rejtőző vízesést, a fenyőerdőt, a rózsakertet, s a színek, a kék, a zöld, a piros, a fehér teljesen hiányoznak a szürkés-barnás Holdon.

Biztosra veszem, ha vezető politikusok a Földet olyan távolságból, mint például 160 ezer kilométer láthatnák, szemléletük gyökeresen megváltozna. A mindent jelentő határ láthatatlanná válna, s a hangos vita elülne. A kis földgömb tovább forogna, mit sem törődve a felosztással, egységes összképet mutatva, mely közös megértésért és egyenlő bánásmódért kiáltana. A Földnek olyannak kell lennie, mint amilyennek tűnik: kék és fehér, nem pedig gazdag és szegény; kék és fehér, nem irigykedő csak irigyelt. Én nem vagyok naiv. Nem hiszem, hogy csupán egy pillantás 160 ezer kilométeres távolságból csodát művelne, s hogy valamely miniszterelnök sietve benyújtana parlamentjének egy fegyverkorlátozási javaslatot, de legalább egy lehetőség lenne, mely hosszú távon ilyen konkrét eredményt is hozhatna. S mert fentről a határok nem láthatók, még azért megvannak, s én szeretem is őket.

Végül a holdutazás önmagam megítélésében is változást hozott. Egy külső szemlélő számára ugyanaz maradtam, ugyanazokkal a szokásokkal. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy könnyebben bánok a pénzzel, vagy munkám helyett inkább családommal törődöm kicsit többet, de lényegében megmaradtam annak, aki voltam. Ezt feleségem is így érzi.

Igazán nem szándékom életemet csak visszaemlékezéssel tölteni, de titkom, ez a felbecsülhetetlen élmény mindig velem van. Nem különleges képességeim miatt váltam alkalmassá erre az útra, ez a véletlen játéka volt. Életem közepére (most 43 éves vagyok), már többet láttam, mint mások egész életükben. Sajnos szemem többet látott, mint amit agyam fel tudott dolgozni, vagy értékelni, de a Stonehenge-i druidákhoz hasonlóan megpróbáltam rendet teremteni a látottakban, akkor is, ha tán teljesen nem is érthettem meg azokat.” (Michael Collins: A Tűzvivő)

A Flickr képmegosztó oldalon az összes eredeti fotó megtalálható IDE kattintva.

A cikkhez kapcsolódan pedig a Flickr-en található Apollo-11 küldetés fotóanyaga, ami 8 albumra van szétosztva az alábbi linkekre kattintva közvetlenül elérhetőek:
1. album2. album, 3. album, 4. album, 5. album, 6. album, 7. album, 8. album

A 7. album (Apollo 11 Magazine 41/P) képeiből készítettem is egy animációt – talán a „Földkelte” címet adnám neki. Csodás felvételek, órákat el lehet töltneni a fotók tanulmányozásával.


Vicces anekdoták az Apollo-11 küldetéssel kapcsolatosan

 

  • Másfélmillió néző érkezett az Apollo-11 startjához 900 000 autón és autóbuszon. Ezeknek a járműveknek l000 km hosszú út kellett a parkoláshoz. Ezer rendőr próbált köztük némi rendet teremteni. Még Mr. Hilton sem kapott már ágyat a „Cape Kennedy Hilton”-ban. A kábeltársaságok a start napján mintegy ötmillió szót közvetítettek. 5000 újságíró tudósította a lapokat.

  • A vendéglők és motelek egymillió látogatóra készültek fel. A nevek is a holdútra utaltak: Holdkunyhó kávéház, Gemini vendéglő, Apollo klub, Polaris motel, Mesterséges Hold motel, Csillag motel, Űrhajós körút és természetesen kitalálták a „holdleszállás-koktélt” is.

  • Cape Kennedy-n (Cape Canaveral akkori neve) a holdút ideje alatt egy parányi kamráért 50-75 dollárt kértek. Az égbolt a start időpontjában tele volt repülőgépekkel, mint egy légi bemutatón. A pilóták szigorú parancsot kaptak hogy az űrhajózási központtól 25 km-es távolságra maradjanak. A számtalan hajónak pedig 5 kilométernyire Merritt Island-től kellett horgonyt vetnie.

  • Közel 800 millió ember látta a tv-képernyőn az Apollo-11 startját. Az ABC (American Broadeasting Company) tv-társaság, amely a fülkéből történő közvetlen közvetítésért felelős volt, ehhez négy mesterséges híradóholdat használt. Ezekből kettő az Atlanti-óceán, egy a Csendes-óceán, egy pedig az Indiai-óceán fölött állomásozik. A start közvetítését 33 nyugati és több szocialista ország vette át.

  • Ha az Apollo-11 űrhajósainak fizetését egy feltételezett 18 órás munkanap alapján átszámítjuk, akkor a három űrhajós átlagban 2,85 dollárt keresett óránként.

  • Angol bukmékerek nem voltak hajlandók fogadásokat elfogadni azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy van-e emberi élet a Holdon. Szerintük lehetetlenség pontosan meghatározni, mi érthető emberi életen. A bukmékerek szóvivője azt kérdezte: ha az űrhajósok a Holdon olyan élőlényekre akadnak, melyeknek csak egy lábuk és egy szemük van, vajon ezek a lények emberi lényeknek lennének-e nevezhetők?

  • Az Apollo-11 utasai az űr legdrágább hulladékát hagyták vissza a Holdon közel egymillió dollár értékben. Az otthagyott tv- készülék egynegyedmillió dollárba került, a különböző szerszámok 45 000 dollárba, a két fotókamera 62 000-be, a két háti ellátó berendezés pedig egyenként 90 000 dollárba, a holdkomp alsó részéről nem is szólva. Mindezt azért, hogy helyettük mintegy 21.5 kilogrammnyi holdkőzetet hozhassanak magukkal a Földre.
    (Az animáción a már említett Lunar Reconnaissance Orbiter kamerája, azaz az LROC által készített fotók mutatják a holdkomp alsó részét)

  • A New York Times az űrhajósok holdsétáját a lap 118 éves történetének legnagyobb címsorával ünnepelte. Az „Emberek leszállnak a Holdon” nyolc hasábos címsort fotómechanikai eljárással kellett előállítani, mert ilyen nagy betűk a szedőteremben nem álltak rendelkezésre.

  • A második világháborúban Duncan Sandys brit politikus irányította a Wernher von Braun által fejlesztett és Nagy-Britannia ellen bevetett V-2-rakéták elleni védekezést. Július 21-én Sandys gratulált Braunnak a sikerült holdleszálláshoz. Sandys, aki 1944. augusztusában a nagy légitámadást készítette elő a peenemündei V-2 fejlesztési központ ellen, a következő táviratot küldte Wernher von Braunnak: „Fogadja szívélyes szerencsekívánataimat az Ön hozzájárulásához e nagy történelmi eseményhez. Boldog vagyok, hogy fényes pályafutása 26 évvel ezelőtt a Peenemünde elleni bombatámadásnál nem ért véget”.

  • Japánban a holdleszállás éjszakáján mintegy 5000 gyermek született, akiknek nagy részét Cukio vagy Cukie névre keresztelték, ami magyarul Holdat jelent.

  • Több európai városban a büntetendő cselekmények száma a holdleszállás éjszakáján 40%-kal csökkent. Milánóban, pl., ahol minden éjjel átlag 60 lopás szokott előfordulni, ezen az éjjelen csak 18 tolvaj „dolgozott”.

  • A sivatagi területekről jelentették, hogy sok beduin lélegzetét visszafojtva hallgatta a híreket tranzisztoros készülékéből, melyet ott leginkább a teve nyakára akasztanak.

  • Egy ottawai tv-rajongó felháborodva tiltakozott a tv-állomásnál, mert kedvenc programszáma a holdleszállás közvetítése miatt elmaradt A szóban forgó programszám címe a „Kaland a világűrben” volt. (Mi lenne ma a magyar tévénézőkkel?)

  • Kilenc évvel ezelőtt egy New York-i „rántott csirke” étterem tulajdonosa bónokat osztott ki ingyen étkezésre azzal, hogy a bónok a holdleszállás napján válthatók be. 43 törzsvendég ezeket a bónokat eltette emlékül. Mikor a vendéglő július 21-én kinyitott, 43 ember állt az ajtó előtt és várta az ingyen csirkét.

  • Musztafa Algin, egy 62 éves török, mikor megtudta, hogy az Apollo-11 szerencsésen leszállt a Holdon, felkiáltott: „Micsoda szerencsétlenség! Ez a világ vége!” Szívszélhűdés érte, és meghalt.

  • Lusakában, Zambia fővárosában egy rendőrtisztviselő dühösen felhívta az egyik újság szerkesztőségét, és felháborodva kijelentette, hogy az Apollo-holdrepülés tiszta csalás. Erre holtbiztos bizonyítéka van. A leszállás egész ideje alatt távcsővel figyelte a Holdat, és semmit sem látott.

  • Rémület bénította meg július 23-án reggel a houstoni űrközpontot. Hirtelen titokzatos, rikácsoló kiáltásokat hallottak az űrfülkéből. Meg is kérdezték: látogatótok van? Úgy hangzik, mintha még valaki volna a fedélzeten!” Rövidesen nevetés váltotta fel az ijedelmet. Kiderült, hogy az eddig szófukarnak és komolynak ismert Armstrong egy kis tréfát engedett meg magának: magnófelvételt csempészett a fedélzetre, és arról játszotta le a saját maga komponálta holdzenét. A mű tűzoltósziréna-hangok, fűrészelések zajának és egyéb zörejek keverékéből készült.

  • Egy új-zélandi kocsmából egy tucat férfi telefonált, közösen fizettek be a beszélgetésre. Mindegyik sorra gratulált a telefonba, hangjukból ítélve kitűnően szórakozhattak. Miután Nixon elnök beszélt az Apollo-11 űrhajósaival, telefonált egy másik részeg, ezúttal amerikai, és követelte, hogy ő is beszélhessen velük. „Ha az az ócska Nixon beszélhetett velük, akkor én is!” – ordította.

     

     

    Végül pedig Nándor egyik személyes anekdotája

    „1999-ben volt harmincadik évfordulója az első Holdra szállásnak, de egy másik csillagászati jelenség is ugyanerre az esztendőre esett. Augusztus 11-én teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Fantáziám meglódult, és egy újságíró barátom révén a honvédelmi miniszternek írt levélben igyekeztem meggyőzően érvelni, hogy az Apollo-11 űrhajósait hívjuk meg a napfogyatkozás megtekintésére. Egy honvédségi helikopteren nézhetik végig a Hold árnyékának suhanását a Balaton felett, majd a leszállás után közönségtalálkozón vesznek részt Balatonkenesén.

    A beadvány még járta a magyar hivatali Kanosszát, amikor váratlanul felkeresett – az akkor még a jelentősebb díjeső előtt álló – fiatal magyar filmrendező, Fliegauf Benedek. Hóna alatt a frissen elkészült „Holdkór” című forgatókönyvével, és a történet csúcspontját jelentő poén igazságtartalma felől érdeklődött.

    A már ismert első mondata után – az 1990-es évek közepétől a világhálón is terjedő történet szerint – Armstrong második mondatában „sok szerencsét” kívánt egy bizonyos Mr. Gorskinak.

    Sokáig sem a NASA-, sem más nem tulajdonított e mondatnak különös jelentőséget, és én sem tudtam Benedeknek mást mondani, mint azt, hogy jómagam sohasem találtam ilyen mondatot a gyűjteményemben, de majd nyáron személyesen is feltesszük a kérdést, amit már annyian feltettek neki. Ő azonban egyre csak mosolygott, de sohasem válaszolt.

    Július végére kiderült, hogy ötletemet – a szerény anyagi lehetőségek miatt – nem tudta megvalósítani a Honvédelmi Minisztérium, így Armstrongék meghívása kútba esett.

    Már csak másodlagos forrásokból folytatódott a történet. 1994-ben Armstrongnak, a floridai Tampa Bay-ben tartott előadása után az egyik riporter ismét feltette a kérdést, ki is az a Mr. Gorski, és mihez kívánt szerencsét neki, és láss csodát, a riporternek ezúttal szerencséje volt. Armstrong elmondta, hogy Gorski úr időközben eltávozott az élők sorából, és őt nem köti többé az udvarias tapintat. Íme a történet: gyerekkorában barátaival játszott az udvaron, és a labda a szomszédos Gorski-házaspár házának fürdőszoba ablaka alá repült. Amint a gyermek Armstrong felegyenesedett, kezében a megtalált labdával, a nyitott ablakon a következő mondatok ütötték meg a fülét:

    – Orális szex??? – kiabált Mrs. Gorsky. – Orális szexet akarsz?! Majd, ha a szomszéd kölyök a Holdon mászkál…”

 

A cikk oroszlánrésze Schuminszky Nándor “Űrsztárok és űrsztorik” című könyvéből származik, melyet a bookline webáruházból IDE kattintva bárki megvásárolhat.
Remek csemege azok számára, akik szeretnének mélyrehatóbban megismerkedni az űrutazás korai szakaszával, a korszak fontosabb szereplőivel és a ma már történelmi mérföldkőnek számító eseményeivel.

Kiegészítés:

Földvári István Zoltán blogjából két bejegyzésre hívnám fel még a figyelmet, mely szorosan kapcsolódik a cikkhez:
Az egyik az Ember a Holdon – Az Apolló űrhajók hírközlő rendszere, a másik pedig A Hold-Houston-Hold hírlánc.

Az összeállítást készítette: Nagy Szabolcs

About the Author:

2 hozzászólás

  1. […] 50. évfordulóját (korábbi cikkeinkben meg is emlékeztünk róla, az első holdraszállásról itt és az azt megelőző készülődésről itt […]