2019.10.21.

Véget ért a Van Allen űrszondák működése

Az eredetileg 2 évesre tervezett küldetés 7 évre nyúlt, azonban elérkezett a program vége: már nem maradt elegendő üzemanyag a további működéshez. A Van Allen szonda egy párosból állt, az elsőt idén júliusban kapcsolták ki, a másodikra ma, október 18-án kerül sor.

2012 augusztusában indultak útnak a szondák, hogy a bolygónkat körbeölelő sugárzási övezetről folytassanak méréseket. A sugárzási övet James Van Allen fedezte fel 1958-ban, az akkori Nemzetközi Geofizikai Év során felbocsátott első amerikai űrszonda, az Explorer-1 mérései alapján. E szonda a létezését a magaslégköri atomrobbantásoknak köszönhette, ugyanis a fő feladata a bombák légköri hatásának vizsgálata volt, s mintegy „mellékesen”, ám hivatalosan bejelentett célja volt a felső légkör és a Föld környezetének vizsgálta – a témáról bővebben Mark Wolverton „Burning the Sky” c. könyvében olvashatnak az angolul értő érdeklődők.
A Van Allen-öv a bolygónk mágneses mezeje által „csapdába” csalt, a napszéllel érkező, ill. kisebb részben kozmikus sugarakból eredő, nagyenergiás töltött részecskékből áll, a belső 1000-12000 km magasságban, a külső 13000 – 60000 km magasságban található. A szondapáros elliptikus pályája mindkét övet keresztezte,
A Van Allen szondák méréseiből eddig több mint 600 tudományos publikáció született, 55 doktori disszertáció készült, s alapvetően alakította át a tudásunkat a sugárzási övekről. Rögtön a szondák működésének első heteiben kiderült, hogy az eredetileg ismert két sugárzási övön túl egy harmadik is kialakul az intenzív naptevékenység idején, s néhány héten át fennmarad.
Az övekben időnként különféle plazmahullámok rendkívüli mértékben felgyorsítják az elektronokat, ezzel gyakorlatilag egy természetes részecskegyorsító alakul ki bolygónk körül.
Kiderült, hogy a különösen erős geomágneses viharok idején a nagyenergiás részecskék a megszokottnál jóval közelebb nyomulhatnak bolygónkhoz, hatásukra eltorzul bolygónk magnetoszférája, s a részecskék közelsége miatt, az e régióban keringő műholdak számára igen veszélyes környezett alakul ki. A Van Allen-övből eltűnő elektronok rejtélyére is válasz született, egyes plazmahullámok hatására a részecskék relativisztikus sebességig gyorsulhatnak, s a szondapáros azonosította azt a plazmahullám-típust, amely felelős e folyamatért. Kiderült az is, hogy szemben a külsővel, a belső Van Allen-övben nincsenek egymillió voltnál nagyobb energiájú elektronok. A sugárzási öv alacsony frekvenciájú kórusai ( a kórusok itt meghallgathatók: audio1, audio2 és audio3), vagyis a plazmahullámok egyik fajtája, számos tulajdonságát, és az öv részecskéinek viselkedésével való összefüggéseit tárta fel a szonda. A szonda mérései kimutatták, hogy a napszélből érkező gyorsabb plazmahullámok hatására zsugorodik bolygónk plazmaszférája, s ez a változás szoros összefüggésben van a Nap tengelyforgásával.

Ahogy számtalan más űrszonda esetén is, a küldetés vége nem jelenti azt, hogy a felfedezéseknek is vége, hiszen új adatfeldolgozással, új ötletekkel sokáig lehet még hasznos információkat kibányászni a lezárult küldetés adataiból is. A Van Allen szondák eredeti élettartamuk 3,5-szerese alatt pedig meglehetősen sok adatot gyűjtöttek be (angol nyelvű publikáció itt található).

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)

4/5 (1)

Értékelés

About the Author: