Elsőként egy brazil amatőrcsillagász pillantotta meg a különleges légköri képződményeket, ezt követően került sor a tudományos vizsgálatukra.

A baszkföldi Pais Vasco Egyetem bolygókutató csillagásza, Agustín Sánchez-Lavega vezette nemzetközi kutatócsoport a Szaturnusz sarkvidéke közelében eddig nem látott típusú viharokat elemzett.
2018. március 29-én, mintegy fél évvel a Cassini űrszonda működésének végét követően, Maciel Bassani Sparrenberger brazil amatőrcsillagász rögzítette a Szaturnuszról azt a felvételt saját készítésű távcsövén keresztül (első ábránk), amelyen a bolygó északi sarkvidéke közelében egy ismeretlen, ragyogó, fehéres színű folt látszott. A folt néhány nap alatt hatalmasat nőtt, és kb. 4000 km átmérőjével a bolygó legfeltűnőbb jelenségévé vált. Pár hónappal később egy újabb, hasonló fehér folt jelent meg, ezeket aztán egy harmadik és egy negyedik is követte. A fehér viharok a Szaturnusz sarkvidékét körbeölelő, híres hatszögletű képződménye pereméhez közel alakultak ki, és a kialakulásukat követő időszakban különböző sebességgel mozogtak a bolygó légkörében, annak futóáramlatai mentén. Az elsőként felfedezett, és a sarktól legtávolabbi folt kb. 200 km/h sebességgel kelet felé sodródott, a későbbi, és jóval északabbra kialakult foltok pedig csupán 20 km/h sebességgel nyugat felé mozogtak. E mozgásuk során a viharok egymással is találkoztak, s a közelségük során jelentős, a Szaturnusz egész sarkvidékére kiterjedő légköri zavarokat is okoztak.

A kutatók a Hubble felvételeit, számos, földi obszervatóriumokban készült fotót, illetve rengeteg, amatőrcsillagászok által rögzített felvételt elemeztek, így sikerült a viharok fejlődéséről képet alkotni. A viharok másfél hét és néhány hónap időtartamon keresztül maradtak fenn. A felvételeken túl számítógépes szimulációval is megvizsgálták az egyedi viharok találkozása során lejátszódó eseményeket. A második ábrán a felső részen a Hubble felvétele, az alsó részen a számítógépes szimuláció eredménye látható.

A megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy e viharok a Szaturnusz légkörének látható részénél kb. 200 km-rel mélyebb rétegben kezdtek kialakulni, ahol jórészt víz van, s ebben, hasonlóan ahhoz, ahogy saját bolygónk nyári zivatarfelhői is a magasba emelkednek, konvektív áramlások segítették a szaturnuszi viharokat is áttörni a légkör magasabb szintjébe. Ahogy a meleg gázokból álló felhő a magasba emelkedik a Szaturnusz felsőbb légkörének ritkás, hidrogénből álló régióján, ammónia alakul ki, s a fehéres színben megjelenő viharok formájában ez látható a földi távcsövekkel, illetve a Hubble űrtávcsővel készített felvételeken.
Ezek az új típusú viharok félúton helyezkednek el a Szaturnusz korábbról ismert viharjai közt. A hatalmas, a bolygó nagy fehér foltjai néven ismert, évszakosan (közel 29 évente, a Szaturnusz északi féltekéjének nyara idején) kialakuló és hosszú hónapokig látszó óriásviharainak kb. a tizedrészei, míg az apróbb, maximum 2000 km átmérőjű és csak pár napon át létezőknél pedig néhányszor nagyobbak. (Egy, a Cassini űrszonda által megfigyelt 10 ezer km széles óriásvihar a legnagyobb kiterjedése során közel 100 ezer km hosszan nyúlt el a bolygó légkörében )

A megfigyelt új típusú viharokból az elsőként megszületett 7 hónapon át látható volt, a később kialakultak rövidebb élettartamúak voltak. Eddig csak a Szaturnusz északi sarkvidéke közelében sikerült rájuk bukkanni, és a kutatócsoport véleménye szerint hasonló, évszakos légköri változások vezetnek a kialakulásukhoz, mint a nagy fehér foltok esetében.
A professzionális felvételeken túl hatalmas segítséget nyújtottak az amatőrcsillagászok, akik fotóik százai révén pontosan követhetővé tették a viharok fejlődését, alakulását.

A kutatás eredménye a Nature Astronomy október 21-i számában jelent meg.

A baszk egyetem beszámolója a felfedezésről.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)