Az Európai Űrügynökség (ESA) és a Japán Űrügynökség (JAXA) közös, BepiColombo nevű küldetése, amely a Merkúrt fogja majd megfigyelni, a tervek szerint október 19-én 03:45-kor (magyar idő szerint) startolhat a francia-guyanai űrközpontból. Az indítását egészen november 29-ig lehet halasztani, ha valami okból további tesztre lenne szükség.

A fellövést egy Ariane-5 rakéta segítségével végzik majd, s a modul két tudományos űrszondát szállít majd: a japán Mercury Magnetospheric Orbiter (MMO, Merkúr Magnetoszféra Keringőegység) és az európai Mercury Planetary Orbiter (MPO, Merkúr Bolygó Keringőegység). A japán szonda a bolygótól távolabb, elnyúlt ellipszispályán (590-11640 km) kering, annak rendkívül ritka légkörét és magnetoszféráját tanulmányozza majd. Az európai szonda a felszínhez közelebb (480-1500 km) járja útját, s a bolygó számos fizikai tulajdonságát vizsgálja majd 11 műszerével (ezek egyike a BELA nevű, BepiColombo Laser Altimeter, vagyis lézeres magasságmérő, azonban a bájos neve ellenére nincs magyar vonatkozása a műszernek).
A Merkúrig közös platformon utazik a két szonda, s a megérkezéskor fog útjuk egymástól elválni, hogy a nekik szánt feladatukat a megfelelő pályáról végezhessék majd.
A két szonda eltérő módon küzd majd a Merkúr körüli irgalmatlan környezettel, forrósággal: a japán egység percenként 15-ször megfordul majd a saját tengelye körül, így a 350°C-os hőség arányosan oszlik majd el a szondán; az európai egységet pedig speciális szigetelés, a Nappal ellenétes oldalra néző hűtőbordák, és védőburkolatok óvják majd a túlhevüléstől (ez a szonda nem tudná pörögve ellátni a mérési feladatait).

A célig vezető úton a transzfer modul a Föld, a Vénusz és legutoljára a Merkúr gravitációját kihasználó hintamanőverrel jut a kívánt helyszínre majd. A szondák útja során néhány műszer a bolygókat figyeli majd, s a webkamerák is üzemelni fognak még a pályára állás és a tudományos kamera bekapcsolása előtt, így néhány egyszerű, kisebb képet korán kaphatunk majd a megérkezésről. A transzfer modul a Merkúr körüli pályán kettéválik majd, s a két hordozott szonda a saját ionhajtóművei segítségével áll majd a megfelelő pályára. Az ionhajtóművek jóval energiahatékonyabbak a hagyományosaknál, ugyanis az üzemanyagot ionizálják, majd a napelemek termelte áram segítségével felgyorsítják, így azonos mennyiségű üzemanyaggal nagyságrenddel nagyobb kifúvási sebesség érhető el – vagyis igencsak üzemanyagtakarékos a módszer. Hátrányuk, hogy lassabban érik el a kívánt gyorsulást, viszont, mivel az űrben nincs, ami lassítsa a szondát, a hosszabb idejű üzemeltetéssel igencsak felgyorsítható a szonda. A hat ionhajtómű jóvoltából azonos mennyiségű üzemanyaggal, a hagyományos hajtóművekhez képest 15-szörös sebességet érhet el a szonda.

A szonda májusban érkezett meg Francia-Guyanaba, s azóta ráapplikálták a kézzel varrott szigetelőpaplanokat, ellenőrizték és feltöltötték a xenon- és nitrogéntartályait, s most folyik a transzfer modul napelemeinek tesztje. Mindeközben a darmstadti irányítóközpont legénysége a legfontosabb irányítási feladatok szimulációján „edz”, s a szakemberek olyan nem várt helyzetek megoldását is gyakorolják, amelyek a szonda útja során felléphetnek.
A szonda 6,5 év alatt érkezik majd el a Merkúrhoz és 2025-ben kezdi majd meg mind az európai, mind a japán egység a tudományos munkát, amelyet egy évesre terveznek, de lehetőség szerint további egy évvel hosszabbítható lesz majd.

Az eredeti angol nyelű cikk ide kattintás után elérhető.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)