2018.04.30.

Milyen gyakoriak a Jupiterbe csapódó kisebb aszteroidák?

1994-ben egy örökké emlékezetes esemény történt Naprendszerünk legnagyobb bolygóján: a Shoemaker-Levy 9 üstökös feldarabolódását követően a bolygóba csapódott, darabjainak egyedi becsapódásáról illetve az azok keltette légköri nyomokról számtalan felvétel készült, többek közt a Hubble űrteleszkóppal is. Azt régóta sejtettük, hogy a Jupiter hatalmas gravitációja amolyan égi takarítóként számos kisebb égitestet eltérít a naprendszerbéli pályájáról s megóvja így a belső bolygókat a katasztrófáktól, azonban ez volt az első előrejelzett és alaposan dokumentált esemény. Azóta jó néhány kisebb becsapódás tanúi lehettünk, jórészt megfelelő felszereléssel és rendkívüli elhivatottsággal dolgozó amatőrcsillagászoknak köszönhetően.
Egy nemzetközi kutatócsoport most az elmúlt évek észlelt Jupiter-becsapódásait dolgozta fel, amelyeket amatőrcsillagászok rögzítettek. A mai észlelési technika speciális, távcsőre szerelt videokamerákon alapul, amelyek videofelvételen rögzítik a megcélzott égitest képét. A videók pedig gyakorlatilag állóképek sokaságának egymásutániságából jönnek létre, az így kapott hosszú képsorozatokból azután az észlelő amatőrcsillagász megfelelő szoftverekkel állítja elő a bolygó fotóját a legjobb képek átlagolásával. Azonban a keletkező rengeteg kép közt időről időre feltűnnek „anomáliák”, és az ezek iránt érdeklődő amatőrcsillagász legnagyobb örömére, ezek egyedi képei is természetesen kinyerhetőek a videofolyamból.

Hogy is fest egy ilyen anomália, ami a becsapódásokra utal? A bolygó korongján egy picike, 1-2 másodperces, világos felvillanás jelenik meg, vagy esetleg a forgása következtében láthatóvá válik a légkörében keletkezett, korábban nem látott apró, sötét folt. Az első esetnél nagyjából egyértelmű, hogy magát a becsapódást örökítette meg az észlelő, a másodiknál a becsapódás következményét (amit a Shoemaker-Levy 9 utáni időszakból ma már jól ismerünk, így az ilyenek megjelenéséből igen nagy eséllyel következtethetünk egy kis idővel korábbi becsapódásra). Habár ma már egyre többen foglalkoznak e témával s egyre többen is rendelkeznek az ehhez szükséges felszerelésekkel, érthető okokból a becsapódásoknak így is csak egy töredékét örökíthetik meg. Miért az amatőrök jeleskednek ennyire? A hivatásos csillagászok évekre előre megtervezett programok alapján dolgoznak, és a célzottan a Jupiter megfigyelésével töltött rövid időszakok túl rövidek ahhoz, hogy az egyébként ritkán észlelhető eseményeket észrevegyék, s ezek keresésére koncentráltan elemezzék a felvételeket.
A felvillanás illetve a légköri zavar fényességéből, méretéből, láthatóságának idejéből meghatározható az is, hogy mekkora lehetett a becsapódó égitest.
A kutatásban a fenti módon, amatőrcsillagászok észlelt és rögzített események alapján készítettek olyan modellt, amelyben az óriásbolygót elérő és abba becsapódó kis égitestek gyakoriságát becsülték meg. Egy korábbi tanulmány során már készült hasonló becslés, annak adatait az azóta észlelt újabb becsapódások vizsgálatával kiegészítve újabb becslés született.

Számításba vették az észleléssel töltött időt, az észlelők földrajzi elhelyezkedését és még számtalan más tényezőt, amik mind szerepet játszanak abban, hogy sikeresen észlelhessünk a Földről egy ilyen becsapódást. Mivel az évnek csak 9 hónapja során alkalmas a Jupiter elhelyezkedése az ilyen észlelésekre, s ekkor is csupán a bolygó felénk néző oldalát látjuk, a lehetséges becsapódásoknak is csak kis része válik észlelhetővé. Ezen adatok segítségével az 5-20 méternél nagyobb égitestek becsapódásának gyakoriságát évente 10 és 65 köztire lehet tenni.
A légkörben zavart hagyó becsapódások nagyobb objektumoktól erednek, ezek gyakoriságát, illetve a földi észlelhetőségüket is meghatározták. A 45 m átmérőjű objektumok ilyen nyomát csak a nagyobb teleszkópok, vagy pl. a Hubble volna képes észlelni, ezek gyakorisága 0,4-2,6 év lehet. A közepes, 170 m-es objektumok hagyta nyomokat már kisebb teleszkóppal is láthatnánk, ezek nagy (professzionális) távcsővel 1-6 évente lehetnének láthatóak, a kisebb távcsöves észlelések szempontjából azonban csupán 2-12 éves gyakorisággal érdemes kalkulálni. A nagy méretű, 380 m-nél nagyobb égitestek becsapódása (illetve az ezek nyomán maradt, heteken át fennálló légköri zavar) 3-16 évente lehet észlelhető, azonban a földi észlelések nehézségével is kalkulálva ez 6-30 év az amatőr észlelők számára.
Az 5-20 méteres égitestek becsapódásait az amatőrök által használt eszközök fejlődése okán évente is észlelhetik majd, ehhez a másodpercenként 60 képkockát rögzítő nagy sebességű kamerák a legalkalmasabbak. A technika további fejlődésével a még kisebb becsapódásokról is tudomást szerezhetünk majd a jövőben.

A két képen amatőrcsillagászok által rögzített becsapódások láthatóak (2016. és 2017.).

A kutatási eredmény az Astronomy & Astrophysics folyóiratban fog megjelenni, online már olvasható.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)

Nincs még értékelés

Értékelés

About the Author: