Bár számtalan előzetes vizsgálati eredmény és hír napvilágot látott már a New Horizons mérései-felvételei alapján, az első „hivatalos” tanulmány most, az átrepülést alig 4 hónappal követően jelent meg a neves Science hasábjain az Ultima Thule-ról. A hivatalos nevén (486958) 2014 MU69 jelű égitestet idén január 1-jén látogatta meg az űrszonda, s a mellette elrepülés során intenzív méréseket folytatott. Amellett, hogy ez volt az eddigi legtávolabbi égitest, amellyel emberi űreszköz randevúzott, szintén első volt az ősi formában fennmaradt bolygókezdemények vizsgálatával is.

Az első adatelemzések is nyilvánvalóvá tették, hogy az égitest jóval komplexebb a korábban feltételezettnél, a 36 km hosszúságú, két eltérő darabból összekapcsolódott kontakt kettős nagyobbik, „Ultima” nevű része lapított, míg a kisebbik, „Thule” nevű része valamelyest gömbölyded formájú. Az ennyire eltérő alak a két darab külön eredetéről is tanúskodik.
A két rész egykor egymás körül keringett, mint megannyi másik Kuiper-öv objektum, majd finom közeledéssel egybetapadtak. A két rész tengelyének állása azt feltételezi, hogy a darabok az egyesülés előtt kötött keringésűek voltak, vagyis ugyanazon oldalukkal fordultak egymás felé a közös tömegközéppont körüli keringésük során, ezt a helyzetet az árapályerők állítják be.
A két fél összeforrását megelőzően azok saját lendületének el kellett valahogyan tűnnie, ám egyelőre nem világos, hogy ez még a korai Naprendszer gáz-por korongjának aerodinamikai hatása lehetett-e, vagy esetleg abból ered, hogy más bolygócsíra is volt az Ultima Thule korai kettőse mellett, amelyeket kitaszítottak a rendszerükből, s az „vitte magával” a felesleget.

A vizsgálatok az égitest felszíni sajátosságaira (mint a világos foltok és sávok, a dombok, a mélyedések, a kráterek és gödrök) is kiterjednek. A legnagyobb, kb. 7 km átmérőjű és 2 km mély régió, amelynek a kutatók a szonda építésében főszereplő Johns Hopkins Egyetem székhelye után a Maryland-kráter nevet adták, valószínűsíthetően egy becsapódás eredménye. Azonban a kisebb gödrök nem becsapódásokból, hanem a felszín alatti üregek beomlásaival jöhettek létre, vagy esetleg a felszínen volt különböző kifagyott anyagok szublimációját követően maradtak fenn. A felszín kevés becsapódási krátere megerősíti azt az elméletet, hogy a Kuiper-övben kevés az 1km-nél kisebb objektum, s ritkák a becsapódások is.

Szembeszökő tulajdonsága az égitestnek a rendkívül vörös színe, jóval vörösebb, mint a New Horizons szonda előző, 2015-ös vizsgálatának tárgya, a Pluto volt, holott már tudjuk, hogy az is igen vörös. Ezt az árnyalatot a felszínén lévő átalakult szerves anyagoknak (ún. tholinnak, amely a metanol, acetilén, etán és hidrogén-cianid átalakulásával született) köszönheti az égitest, a vizsgálatok során azonosítottak metanolt, valószínűsíthetően más szerves anyagokat és vízjeget is. Ezek az összetevők hasonlóak ahhoz, amelyeket a Pluto-n is látott az űrszonda. Nem voltak azonban ultraillékony anyagok az égitesten, de erre nem is számítottak, mivel ezek, ha a kialakuláskor jelen is voltak, ezek az eltelt idők során már rég távoztak az Ultima Thule-ról.

A legvilágosabb részek az égitest két felének találkozási pontján, vagyis a nyakon vannak, továbbá a Maryland-kráter belsejében is látható két világos folt. Mivel a világos részek a mélyedésekben koncentrálódnak, ezek eredete lehet a mélyedések hidegcsapda voltából adódóan ott felgyülemlett jeges anyag, vagy lehet olyan finomszemcsés anyag is, amely a gravitáció hatására vándorolt e mélyebb régiókba. Az égitest teljes felületéről készült egy eltérő sajátosságokat mutató térkép.

Az égitest felszíni hőmérsékletéről is van már elképzelésünk: a nyári időszak megvilágított felén 60K (-213°C) „meleg” lehet, míg a téli megvilágítatlan régiók 20K / 35K (-253 / -238°C) hőmérsékletűek lehetnek.

Mivel rendkívül jó állapotban fennmaradt korai bolygókezdeménnyel van dolgunk, az Ultima Thule mérései nagyban elősegítik majd a Naprendszer születéséről alkotott elméleteink továbbfejlődését. A New Horizons jelenleg kb. 6,6 milliárd kilométerre van tőlünk, a szonda eredményeinek hazaküldése 2020 nyarának végéig eltart, így a most megjelent részletes eredményeket továbbiak is követik majd, természetesen.

A Science május 17-én hozta nyilvánosságra a tanulmányt, amely teljes egészében olvasható:

Kapcsolódó angol nyelvű cikkek itt érhetőek el.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)