Ma már a legtöbb rakétafellövést valamilyen módon nézhetjük élő közvetítésben, de ennek ellenére nem vált unalmassá a téma, s nem tudunk ellenállni az újabb és újabb izgalmak átélésének. A professzionális közvetítésekben a rendkívül gyorsan emelkedő rakétát követő kamera számtalan közeli felvétellel is szolgál, és készpénznek vesszük, hogy ilyen kiváló minőségben és részletgazdagon látjuk az eseményeket. Ha azonban picit belegondol az ember, főként, ha maga is készít felvételeket és tudja, milyen bonyolult követni a nagy sebességű célpontokat, akkor sejti, hogy e lehetőség mögött kell valami remek technikának is rejtőznie.

Tegyük fel, hogy a rakéta 60 km-re van és óránként 5000 km sebességgel száguld. Ha hétköznapi felszereléssel rögzítjük, mondjuk egy 1000 mm fókusztávolságú objektívvel, akkor a rakéta a látómezőben csak egy aprócska, alig látható vonalka lesz. Ahhoz, hogy a teljes látómezőt kitöltő objektumot lássunk, legalább 10000 (tízezer) mm fókusztávolságra lesz szükség. Másrészt, ha szeretnénk is a repülő rakétát a látómezőben tartani, akkor ennek a hatalmas „objektívnek” hajszálpontosan kell követnie a rakéta mozgását – ha egy átlag állványról, kézzel mozgatnánk a kamerát, a kép egy ugráló valami lenne, véletlenül sem a látómezőben tartott rakétával.
Ha a SpaceX igen látványos fellövéseire gondolunk, akkor a helyszínekre is vessünk egy pillantást: mind a floridai, mind a kaliforniai indításokat még a 60-70-es években használt kilövőállásokról végzik, ezeket pedig még akkoriban felszerelték a kilövéseket követni képes, speciális rendszerekkel. Eredendően katonai célú megfigyelésekre (repülőgépek, rakétalövedékek), követésre készítették, a korabeli (Apollo-korszak) időkben még egy jól képzett és ügyes operátor követte a rakétát, neki kellett a megfelelő irányban tartania a követőrendszerre applikált kamerát. Ma már a követést vagy teljes, vagy félautomata üzemmódban végzi a rendszer, s az operátor nem a helyszínen, hanem az irányítóközpontból, távirányítással tudja működtetni. Gyakorlatilag bármilyen kamerával felszerelhetik a követőrendszert, a legkiválóbb minőségű képeket persze nem csupán a nézők szórakoztatására, hanem a fellövések folyamatának elemzésére is használják. A NASA digitális és filmes kamerákat is használ, s a fellövéskor a közeli felvételeket olyan nagysebességű kamerával rögzítik, amelyek felvételeiből később igen részletes analízís végezhető. Infravörös kamerával az űrhajóból kiáramló hőt is rögzítik mozgóképeken, amikor a jármű visszatér a Földre és a légkörben felforrósodva ereszkedik alá. Ilyen kamerák felvételén fedezték fel a Columbia űrsikló felszállásakor kiszakadó és a hőpajzsban sérülést ejtő törmeléket is, ami a sikló visszatérésekor a szétesését és a legénység tragédiáját is okozta.
A technika fejlődése persze nem állt meg, és reméljük, a jövőben sem fog, így valószínűleg még látványosabb és még részletesebb rakétakilövés felvételeket nézhetünk majd meg!

A részeletek a Primal Space videóban magyarázta el, (angol szöveggel), érdemes a látvány miatt végignézni.

Eredeti cikk angol nyelven itt olvasható.

Fordította: Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)