2019.10.05.

Gyakoribbak lehetnek az extrémnek hitt napkitörések

1859-ben a volt a Carrington-eseményként híressé (és hírhedtté) vált nagy napkitörés-sorozat és az ezt követő rendkívüli geomágneses vihar, amely a korabeli technológiának köszönhetően csak a távíróhálózatot érintette. Egy hasonló mértékű esemény ma az elektronikus eszközökön és műholdakon alapuló modern társadalomban elképesztő károkat okozna, épp ezért a naptevékenység megismerésére is nagy hangsúlyt helyeznek a kutatásokban.
Egy nemrégiben megjelent új, nemzetközi kutatás alapján azonban a Carrington-eseményhez hasonló léptékű, rendkívüli napkitörések, és az ezt követő geomágneses viharok nem is olyan rendkívüliek és ritkák. A Carrington-esemény idején egy igen nagy és komplex napfoltcsoport határozta meg az dolgok alakulását, a kutatásban ennek az aktív régiónak és földi hatásainak a kialakulását, változásait vizsgálták meg, illetve hasonlították össze más (1872, 1909, 1989-es évi), szintén igen jelentős eseményekével. A munkához újraelemezték az eredeti 1859-es napfoltrajzokat, és eddig ismeretlen, óceániai és eurázsiai sarkifény-beszámolókat vettek górcső alá. Rekonstruálták a napfoltok fejlődését az eredeti megfigyelők (Carrington, Schwabe, Secchi) rajzai és leírásai alapján és a Földön észlelt sarki fények, illetve az ebből kiszámolt sarki fény ovál alakulásának sorát, amelyet a korabeli obszervatóriumok naplóin túl újsághírek, hajónaplók és különféle történelmi dokumentumok alapján állítottak össze.

A vizsgálatok során olyan, a Carrington-eseményt megelőző és követő napfolt-, sarki fény-, és mágneses anomália észleléseket is elemeztek, amelyekből kiderült, hogy az eseményt okozó napfoltcsoport legalább 3 nap-tengelyforgást túlélt (a nagy napfoltcsoportokra jellemző, hogy többször is körbefordulhatnak a Napon), illetve fény derült egy augusztus eleji kínai sarki fényre, valamint a foltcsoporttal összefüggésbe hozható, szeptember végi orosz mágneses anomália mérési adatra is. A Carrington és társai által rajzolt és ismertté vált foltcsoport augusztus 25-én jelent meg a Nap felénk néző arcán, majd egészen szeptember 7-ig tartott, míg kifordult. Augusztus 27-én, vagy valamikor ekörül eshetett meg az első olyan nagy napkitörés, amely e foltcsoportból indulva „megalapozta” a szeptember1-jén megfigyelt keltette hatásokat, alaposan megbolygatva Földünk mágneses mezejét. Ezen első kitörés során a foltcsoport még nem a napkorong középső területén volt, így a belőle kiinduló koronakidobódás iránya sem pontosan találta el a Földet. Viszont észlelhető hatása volt így is, már augusztus 28/29-én mágneses anomáliát és vele egyidejű, igen kiterjedt sarki fényeket eredményezett (ezek észlelésének csak a nappal/éjszaka váltása szabott határt, pl. Lisszabonban hajnalban még látszott, de Közép-Európában már jócskán fenn volt a Nap, mikor beérkezett a részecskeáram a Földre).

Az összes begyűjtött (az újakkal együtt elemzett) sarki fény és geomágneses mérési adatból felvázolták a kutatók a sarki fény ovál kiterjedését, és ezt hasonlították össze más jelentős sarki fény események során elfoglalt helyzetével, ill. mágneses értékekkel. A mágneses szélességgel számolva a Carrington-eseményhez igen hasonló kiterjedésű extrém sarki fény volt 1872. februárjában, egy kissé volt gyengébb esemény 1909 szeptemberében (de ez még mindig extrém volt), szintén hasonló 1921 májusában. Ezek mind az 1989-es (a nagy áramszünetről elhíresült) esemény sarki fény kiterjedéséhez is hasonlítható léptékű események voltak. Ha csupán a sarki fény kiterjedésének mágneses szélességi adatai alapján sorrendbe állítjuk ezeket az eseményeket, a Carrington-esemény a harmadik helyre „esik” vissza!

Jelenleg a hasonló léptékű extrém napkitörések és geomágneses viharok eseményeit kb. százévente bekövetkezőnek tartja a tudományos közösség, azonban az adatelemzések alapján jóval gyakoribbak, néhány évtizedenként jelentkeznek ezek az események. 2012-ben óriási szerencsénk volt, amikor egy hasonló extremitású napkitörés részecskeáramának nem sikerült eltalálnia a bolygónkat, s így megúsztunk egy globális elektronikus összeomlást. A kutatás eredménye azonban arra figyelmeztet, hogy a felkészülésnek is ehhez, nem pedig a korábban gondolt száz éves periódushoz kellene igazodnia.

A kutatásról a Space Weather folyóirat augusztus 28-án számolt be.

Az arXiv preprint szerveren a teljes cikk elérhető.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)

4/5 (1)

Értékelés

About the Author: