Földünk különösen ügyesen képes eltüntetni a múlt geológiai nyomait a felszínformáló folyamatai révén, a Hold azonban aktív geológiai tevékenység híján már távolról sem ennyire profi „bűvész”, így segítségül hívható a földi becsapódások gyakoriságának vizsgálatában.
Időben visszafelé haladva Földünkön egyre kevesebb nagy becsapódási krátert találunk, ezt az eróziós folyamatok hatásának vélték egészen mostanáig. Egy angol-kanadai-amerikai kutatócsoport most a holdi becsapódási kráterek korának meghatározásával egészen más eredményre jutott: a becsapódások gyakorisága változott.
Mivel a Hold hozzánk igen közel, csillagászati értelemben velünk egy helyen található, a két égitestet ugyanazon aszteroidacsoportok érhetik el s hozhatnak rajtuk létre krátereket. Ebből a felvetésből indultak ki a kutatók, amikor a Föld már eltűnt kráterei helyett a Hold még meglévő becsapódási sebhelyeit mérték. Az egyetlen nehézséget ez esetben a holdkráterek korának megállapítása jelenti, azonban a datáláshoz új módszert találtak a kutatók. A Hold körül keringő LRO (Lunar Reconnassaince Orbiter) szonda Diviner nevű kisugárzás-mérője a holdfelszín hőmérsékleti viszonyainak meghatározásával járult hozzá a kutatáshoz. A becsapódási események során a holdtalaj mélyéből kidobódott s a felszínre visszahullott 1m-nél nagyobb törmelékek eltérő termikus tehetetlenségük miatt a környező holdporhoz (regolithoz) képest magasabb hőmérsékletűek maradnak a holdi éjszaka során. Eltérő hőmérsékleteket találnak azon helyeken, ahol nincs ilyen kidobott szikla, csak „tiszta” regolit, azon helyeken, ahol e sziklák feltárulnak, illetve ott, ahol a regolit és a sziklák vegyesen találhatóak meg.

A kráterek körüli kidobott anyag a Holdon is aprózódik, azonban nagyságrendekkel lassabban tűnnek el a nyomok, mint az otthonunkban. A mikrometeoritok állandó arányú beérkezésének és a nappal-éjjel közti hőmérsékletkülönbség miatti, szintén állandó arányú aprózódás mértékének viszont a kormeghatározásban alapvető szerep jutott. A fiatal holdkráterek körül még igen sok a „friss”, nagy termikus tehetetlenségű szikla, ezek száma a múlt felé haladva az aprózódás miatt csökken, majd kb. 1 milliárd évnél elmosódik a különbség a felszíni hőmérsékleti viszonyokban.

A kutatók 111 olyan, 10km-nél nagyobb holdkrátert mértek meg e módszerrel, amelyek a mérésekhez elegendő mennyiségű kidobott sziklával övezettek (az ennél kisebb krátereket létrehozó égitestek nem vájtak mindenütt oly mélyre a holdfelszínbe, hogy elegendő ilyen szikla dobódjon ki a becsapódáskor).
Az így kiszámított kráterkeletkezési korok nem egyenletes eloszlásúak voltak azonban, hanem mintegy 290 millió éve jóval gyakoribbá váltak a nagyméretű becsapódások. Az ismert földi kráterek „korfáján” a 20 km-nél nagyobb kráterekre alkalmazták ugyanazt a statisztikai elemzési módszert, amellyel a holdi kráterek koreloszlási-gyakorisági összefüggését feltárták, s ugyanilyen eredményre jutottak. A korábbi becsapódási mennyiséghez képest 2,6-szer gyakoribbá váltak a nagy krátereket maguk után hagyó események, ez azt is jelenti, hogy a Földön tapasztalt „kráterhiány” a 290-650 millió évvel ezelőtti korszakban nem eróziós hatás, hanem valóban annak köszönhető, hogy akkor egyszerűen kevesebb becsapódás történt, mint azóta.

A 290 millió éve megszaporodott becsapódások feltehetően egy olyan esemény utóhatását tükrözik, amelynek során egy nagyobb égitest feldarabolódott az aszteroidaövben, s a belőle keletkezett 1km-nél nagyobb törmelékek azután lassanként kilökődtek az aszteroidaövből. A modellszámítások szerint egy feldarabolódásban végződő ütközést néhány tíz millió évvel követhette az ilyen kilökődések gyakoriságának emelkedése, s a teljes folyamat több száz millió éven keresztül is eltarthat.

A Torontói Egyetem (a kutatás egyik résztvevő intézménye) szakemberei az egyre divatosabb módszerrel meg is zenésítették a holdi becsapódási eseményeket, a nagyobb krátert eredményezők a méretükkel arányosan egyre hangosabb és mélyebb hangon szólalnak meg. A zene mellé a becsapódásokat jelző felvillanások szolgálnak háttér-animációként.

A kutatási eredmény a Science január18-i számában jelent meg.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)