2019.07.21.

Az ausztrál bennszülöttek évezredek óta ismerik a változócsillagokat?

A csillagászat és a mitológia, a legendás történetek valószínűleg azóta kísérik az emberiséget, amióta először felnéztünk az égre. Mivel az írásbeliség alig pár ezer évre visszamenőleg ad bármilyen információt az elődeink ismereteiről, elképzeléseiről, segítségül lehet hívni a sziklarajzokat, régészeti leleteket, illetve a szájhagyomány útján fennmaradt legendákat.
Ez utóbbiakra Ausztrália bennszülöttei köréből számos példa van, nem csak csillagászati témában, meglehetősen régi eseményeket őriztek meg emlékezetükben. Emlékeznek 7000 éve volt vulkánkitörésre, a tengerszint jégkor végi gyors emelkedésére, sok ezer éve volt meteorit-becsapódásokra. Ezeket a legendáikban őrzött eseményeket csak az elmúlt évek-évtizedek során kezdte a modern tudomány megismerni és feltárni a mögöttük lévő valóságos események természetét, vizsgálatokkal, modellezésekkel, számításokkal. Mai ésszel felfoghatatlannak tűnik, hogy évezredeken át megőrizzen egy nép egy egykori eseményt, amikor ma egy rövid versre is nehezen tudunk visszaemlékezni, ha nem köt hozzá minket erős érzelem. Lehet, hogy ez utóbbi tette tartóssá az egykori eseményeket, megfigyeléseket? A lávaszökőkutakról és patakvölgyet elöntő „tűz-folyóról” szóló bennszülött történetet nemrégiben igazolták geológiai mérésekkel. Meteoritokat találtak a bennszülöttek által rettegett és messziről elkerült helyszíneken, pl. a mára védett területté vált 4700 éves Henbury Krátereknél, ahol egykor „a napból kiszakadt ördög tűzben repülve érkezett a földre”, illetve még a gyarmati korban, szintén a bennszülöttek elbeszélései alapján azonosították a helyeket, ahol a meteoritok földet értek (a számos, 20. sz. elején így megtalált meteorit becsapódásának kora egyelőre ismeretlen, sajnos). Számtalan olyan legenda él az ausztrál bennszülöttek különböző népcsoportjai (és földrajzi helyszínei) körében, amelyekben valamilyen istenség tüzes köveket dobott a földre, ezzel büntetve a törvények ellen vétő embereket.

A bennszülöttek népek tájékozódásában is fontos szerep jutott a csillagoknak, ez jellemző számos olyan népre, ahol a táj nem tett lehetővé precízebb, vagy nagyobb távolságokon való tájékozódást. A csillagok ismeretét a legkönnyebben történeteken keresztül lehet elsajátítani, a történet eseményeire felfűzve a fontos égi objektumokat. A tengerhajózásban kiváló polinézek esetében a csillagászati alapú navigációhoz is történetek társulnak, amelyek alapján egyik szigetről eljuthattak egy másikra akkor is, ha soha előtte nem járt ott az adott hajós. A hosszú bevezető célja mindössze annyi volt, hogy kiderüljön, a bennszülöttek számára fontos dolgokat több száz generáción át is képesek voltak puszta szájhagyomány útján megőrizni.

Több ausztrál egyetemen is dolgozik olyan kutatócsoport, amelynek tagjai részben maguk is bennszülött származásúak, s ezek a csoportok feladatuk szerint a bennszülöttek csillagászati jellegű ismereteit vizsgálják. Egy tavaly áprilisban megjelent tanulmányban a Monash Egyetem fizikus -bennszülött csillagászati tudomány professzora, Duane Hamacher azt a meglepő következtetését közölte, hogy az ausztrál őslakosok ismerték a Betelgeuse, az Antares, és az Aldebaran változó természetét. Írott emlékek az ókorból, görög és egyiptomi forrásból vannak egyes csillagok változó voltáról, de eddig egyetlen nem írott, őslakos hagyományból azonosított változóra se bukkantak rá. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs ilyen, ám a bennszülött meséket, legendákat, műalkotásokat elemzők a legritkább esetben rendelkeznek olyan jellegű természettudományos végzettséggel, amely lehetővé tenné a leírások „kimazsolázását” csillagászati szempontból.

A bennszülöttek részint a navigáció, részint a természeti jelenségek időbelisége (naptár), vagy épp időjárási előrejelzés céljából alapos csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. Ismerik az egyes csillagok elhelyezkedését, fényességét, tudnak a fogyatkozásokról, meteorokról, és más, rövid ideig tartó jelenségekről. A legtöbb népcsoport hagyományaiban az Orion és a Fiastyúk csillagai csoportot alkotnak, s az Orion egy (vagy több) férfi, aki a Fiastyúk csillagai által képviselt nőket (nem egy helyen nővéreket) kergeti házasság, csábítás szándékával. A nők folyamatosan menekülnek előle, s több népnél a Hyadok halmaza kerítésként, vagy valamilyen akadályként szerepel az űző és az üldözöttek közt.

Egyik változatban a Hyadok is egy Kambugudha nevű nővér, a legidősebb, aki a húgait védve lép fel az Orion képében (Nyeeruna a helyi neve) kergető férfival szemben. Az Orion szikrázó mágikus husánggal (a Betelgeuse) támad a legidősebb nővérre, aki szintén szikrázó és mágikus lábával (az Aldebaran) védekezik. Rúgásával az Orion arcába veri a port, s emiatt az Orion husángja elveszíti mágikus erejét. Aztán, egy idő elteltével a mágikus erő visszatér, s az Orion újabb kergetésbe fog, s az egész sztori kezdődik elölről. Ezúttal azonban a legidősebb nővér segítségül hívja a dingók atyját, aki erre szabadon engedte a dingókölyköket, s ezek győzték le a túlhevült udvarlót. Ebben a történetben a két változó a Betelgeuse és az Aldebaran, s a kutató úgy gondolja, a mágikus husáng és a mágikus láb ideiglenes „működése” a csillagok változó voltát tükrözi. A Betelgeuse kb. 400 napos periódussal 1 magnitúdót változik, az Aldebaran azonban rendszertelen és csupán 0,2-0,5 magnitúdós a változása – a védelmező nővér nem tudja a mágikus láb-tüzével felvenni a versenyt az erejét rendszeresen visszanyerő Nyeeruna mágikus tüzes husángjával, s ezért van szüksége a dingók segítségére.

A másik történet egy férfivá avatására váró fiatal férfiról, Waiyungari-ról szól. A férfivá avatást egy „remete” időszak előzi meg, amelynek során tilos a szex, és az ifjú urak a csoportjuktól elvonultan élnek, okkerrel vörösre festve. Egy ilyen fiatalt azonban a bátyja két felesége emu képében kicsalt a rejtekhelyéről, majd elcsábította. Amikor a báty ezt felfedezte, menekülniük kellett, s az ifjú lándzsáját a Tejútba döfve felemelkedett az égbe, magával vonva a két házasságtörő asszonyt is. Az ifjú az Antares – a két asszony a vele szomszédos két halványabb csillag (a mi csillagászati hagyományunkban a Skorpió tau és szigma jelű csillagai). Az ifjú időnként fellángoló vágyait tükrözi az Antares néhány évente (1650 ± 640 nap periódussal) bekövetkező 1 magnitúdós fényességváltozása. A bennszülöttek törvényei szerint ez a felfényesedés az az időszak, amikor az avatásra váró „remete” fiataloknak tartózkodniuk kell a szextől, s az embereket a házassági hűségre is figyelmezteti.

Elméletileg az emberi szem képes megkülönböztetni 0,1 magnitúdós fényességváltozást, így, szintén elméletileg az Aldebaran 0,2 magnitúdós változásait is lehetett észlelni. A Betelgeuse jól észlelhető változásának látványa sokkal feltűnőbb, s a relatíve „rövid” periódusú rendszeressége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az őslakosok számára a történetbe kerülő esemény lehessen. Az Antares szintén 1 magnitúdós változása is jól észlelhető, kérdés, hogy a hosszabb periódusa miatt vajon elég fontos lehetett-e a szex-tabuvá váláshoz? A kutató szerint igen, mégpedig azért, mert tavaszonta, amikor a szaporodás időszaka a természetben mindent átitat, a Skorpió magasan áll az égen, jól látható a fényes Antares. A férfivá avatási remete-időszakok is tavasszal vannak, talán pont azért, hogy az ilyenkor az embereken is eluralkodó vágyak féken tartására tanítsanak.
A Betelgeuse kb. egy éves és az Antares kb. 5-6 éves változásait egy ember az élete során (amelyet az európaiak előtti időszakra 40-60 évre becsültek) számos alkalommal láthatta, az Aldebaran már kicsit más tészta. Azonban az őslakos emlékezetben számos ritka csillagászati esemény (üstökösök, meteorok-meteoritbecsapódások, stb.) is megőrződött, így a kutató azt feltételezi, hogy az Aldebaran fényességváltozását is megérthették. Elképzelhető, hogy hasonló módszerrel figyelték meg a csillagok fényességváltozásait, mint John Herschel, aki az állandó fényességűekkel hasonlította össze a változókat.

Az első írásos emlék, amelyben leírták a Waiyungari történetet, 1846-os; a Nyeeruna történetet 1921-ben írták le, 1936-ban publikálták először, mindegyik történet számos változatban, számos népcsoport körében fellelhető. Azonban tudjuk, hogy az őslakosok szájhagyományai sok ezer évre visszamenőleg megőriznek megfigyeléseket, így az egymástól igen hosszú ideje elkülönülten élő különböző népcsoportok azonos, vagy nagyon hasonló történetei minden bizonnyal ősiek.
A vörös színnek különös jelentősége van az őslakosok szimbólumrendszerében és csillagászatában. A három változó, amelyről a történetek alapján megemlékezhettek, vörös. Az általánosságban fehér színű csillagok az ősöket jelképezik, pozitívak, míg a néhány vörös, illetve a vörös színű jelenségek (meteorok) rossz óment hordoznak. A vörös színű csillagok pl. a nemi vágyat szimbolizálják, akár a Betelgeuse nővéreket mániákusan hajkurászó felfénylése, akár a házasságtörö-tabuszegő ifjonc Antares felfénylése erről mesél az őslakos történetekben. Ráadásul az éjjeli látásunk a vörösre sokkal érzékenyebb, mint bármely más színre (lásd pl. a tornyok figyelmeztető kivilágítására használt lámpák színe), a vörös csillagok színét sokkal jobban lehet látni, mint a fehéres kis árnyalatnyi eltéréseit, színükkel kitűnnek a többi, egyszínű csillag közül. A természet, a környezet változásai meghatározták az életet, így a megfigyelésük sokkal alaposabb volt, mint a mai nyugati civilizációban élők gondolhatnák. Habár a szájhagyomány útján megőrzött meseszerű legendákat sokszor egy legyintéssel intézzük el, s a korábbi antropológusok, etnográfusok ráadásul gyakran félreértelmezték őket, egy több tudományágban jártas kutató vagy több területet átfogó csoport vizsgálatai kideríthetnek még meglepő dolgokat.

Bradley E. Schaefer amerikai asztrofizikus-csillagász a sok joggal kétkedővel szemben kiállt a fenti tanulmány érvelése mellett. (A szakember a szakmai éveinek negyedét azzal töltötte, hogy különféle (vélt) csillagászati felfedezések kulturális-tudományos összefüggéseit vizsgálta, feltárva azok valós vagy valótlan voltát.) A változócsillagok észlelésénél használt fényesség-összehasonlításokhoz bőven talált kellő mennyiségű és közelségű csillagot az ausztrál történetek „hősei” közelében, s úgy véli, hogy még egy kevésbé tapasztalt észlelő is képes meglátni ezek révén a vörös csillagok fényességváltozásait. Nekünk városlakóknak, kivilágított házakban élőknek nehéz elképzelnünk azt az életmódot, aminek során folyamatosan, minden éjjel láthatjuk a ragyogó, fényszennyezéstől mentes éjszakai égboltot. Akinek volt már szerencsére olyan helyre látogatni, ahol még fellelhető e csoda, az talán sejti, mekkora a különbség. Emellett érvként hozza fel azt is, hogy számtalan olyan felfedezésünk született, amelyről csak az elmúlt pár száz évből vannak tudományos leírásaink, holott tudunk róluk akár évezredek óta. Számos égi és légköri jelenség előbb került irodalmi művekbe, mint tudományos publikációkba. Schaefer úgy véli, a jogos fenntartások mellett ideje lenne elfelednünk az, hogy a „primitív” népek nem voltak képesek megfelelően észlelni a világot. Talán modern példának hozhatjuk fel azt, hogy az Éta Carinae 1837-58 közti többszöri felfénylése beépült az ausztrál őslakosok hagyományaiba, s erről egy akkor élt ausztrál kutató, aki a boorong (mára már nem létező) klán csillagászati ismereteit, csillagneveit írta össze, feljegyzést is készített.
Schaefer nem azt mondja, hogy ne legyünk szkeptikusak mindenféle légből kapott, és nem hozzáértők által állított „ősi tudás” kapcsán, hanem azt, hogy a szakmailag megalapozott és tudományos érvekkel alátámaszthatóakat viszont fogadjuk el.

Kapcsolódó angol nyelvű cikkek itt1, itt2, itt3 és itt4 olvashatóak.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)

Nincs még értékelés

Értékelés

About the Author: