Idén ünnepeljük az első holdraszállás 50. évfordulóját és az örök szkeptikusokok, holdraszállás tagadókon kívül az emberiség egy emberként örül és emlékszik vissza erre a csodálatos pár évre. Pár hete indult a BBC Radio 4 rádiócsatornán egy remek sorozat ’13 Minutes’ címmel, melyben Kevin Fong meglátogatta a még élő Apollo űrhajósokat, jókat beszélgetett velük miközben felelevenítették a múltbéli eseményeket.

13 Minutes azaz 13 perc, ami a holdkomp ereszkedésének utolsó 13 percét veszi górcső alá, de közben alaposan körbejárva az Apollo 11 küldetést megelőző eseményeket egészen John F. Kennedy híres beszédétől kezdve, néha még attól távolabb visszanyúlva a múltba. Általában munka, vagyis vezetés közben hallgatom a sorozat újabb és újabb részeit, a taxizás ebből a szempontból egészen előnyös foglalkozás.

Ma hallgattam meg a két legfrissebb részt és az egyik címe ‘Saving 1968’ – vagyis ‘1968 megmentése’ és ez adta az ihletet ennek a cikknek a megírásához. Ugyanis rá kellett jöjjek, nem fordítunk elég figyelmet az Apollo 8 küldetésre.

1968

Az év, amely megrázta az Amerikai Egyesült Államokat. Tömegtüntetések országszerte, háborúellenes hangulat és az embereknek elegük van belőle. A hírekkel ellentétben az USA nem állt jól a Vietnámi háborút illetően, a vietkongok dél felől meglepetés támadásokat intéztek és sikerült megfordítaniuk a háború menetét – az amerikai emberek pedig az utcákon adtak hangot nemtetszésüknek.

Két fontos személy, Martin Luther King emberjogi aktivista és Robert F. Kennedy szenátor (és az USA lehetséges következő elnöke) ellen merényletet követtek el és mindketten életüket vesztették.

Már ezek az események is mély nyomot hagytak a társadalomban, az emberek dühösek voltak és áprilisban országszerte utcai összecsapásokban teljesedett ki haragjuk, melyek során 39 ember életét vesztette és ezrek sérültek meg.

Közben a terv, mely szerint az évtized végéig embert juttatnak a Holdra szép lassan csúszott ki a kezük közül. A Saturn V rakéta áprilisi tesztje Chris Kraft repülésirányító szerint „kész katasztrófa” volt. A rakéta 3 fokozatból állt és annak érdekében, hogy az űrhajósok el is jussanak a Holdra, mindhárom fokozatnak tökéletesen kell működnie. A teszt során a 3 fokozatban egy közös volt, egyik sem működött megfelelően. Az első fokozat annyira rosszul működött, hogy majdnem darabjaira rázta szét az egész rakétát.
Ne feledjük, kicsivel több mint egy évvel vagyunk csak az első holdraszállástól, a Saturn V rakéta komoly gondokkal küzd és a Nasa-nak még mindig nem sikerült alacsony földkörüli pályán túl ember juttatnia a világűrbe! De ha még nem lett volna elég a gondokból, jött még kettő.
Egyrészt a holdkomp építése és tesztelése olyannyira késésben volt, hogy biztosan nem lesz kész az első tesztrepülésre. Továbbá a CIA jelentése szerint a Szovjetúnió hónapokon belül megkísérli az emberes Hold megkerülést, ami hatalmas pofon lett volna az Amerikai Egyesült Államoknak (nem az első).

Valamit tehát tenni kellett, hogy az Apollo program visszakerüljön a holdraszállásért folytatott versenybe. Ez csak úgy volt lehetséges, ha emelik a kihívást és merészebb tervet tűznek ki maguk elé. A földkörüli teszt helyett egyből a Hold megkerülését vették célba, ami óriási kihívást és rizikót jelentett – 400km helyett 400.000 km volt a cél. Ehhez elengedhetetlen volt a megfelelő irányítás és navigáció megléte. Az Apollo 8 küldetés pontosan ezt a célt tűzte ki maga elé, holdkomp nélkül ugyan, de célbavették a Holdat.

Apollo 8

Az Apollo 8 parancsnoka Frank Borman, a parancsnoki modul pilóta Jim Lovell és a holdkomp pilóta William Anders volt. Mikor Anders megtudta, hogy nem viszik magukkal a holdkompot úgy érezte, az ő holdraszállási esélyei teljesen elpárologtak. Nem csoda, hiszen Neil Armstronngal közös kiképzést kapott a holdkomp biztonságos holdraszállását illetően. Eleve a küldetések sikerétől volt függő, kit mikor és melyik küldetésre osztanak be, így nem lehetett előre tudni, melyik 3 űrhajósra jut majd az első holdséta lehetősége. Megérzése valóra vált, nem repült többé az Apollo program keretén belül.
Nem úgy mint Jim Lovell, ugyan az első űrhajós volt, akinek megadatott a lehetőség, hogy kétszer is repüljön. Viszont ő az egyetlen űrhajós, aki kettőből kétszer nem szállt le a Holdra (a híres Apollo 13 küldetésnek köszönhetően). Anderssel szember Lovell teljesen fel volt tüzelve, fantasztikus felfedezésként könyvelte el a küldetést. Ha minden jól megy, ők lesznek az első emberek akik az emberiség története során először láthatják a Hold felszínét közvetlen közelről.
Borman szerint a küldetés által támasztott technikai kihívás olyan volt, mintha valaki inni szeretett volna egy tűzoltóslagból – nem tudom hányan próbálkoztak hasonlóval (tűzoltóslagból inni), de csak feltételezem meglehetősen nehéz feladat lehet. Az űrhajósok közül köztudott, hogy Anders felkészítette feleségét, hogy körülbelül 1 a 3-hoz az esélye, hogy nem térnek haza.
Indulás előtt egy nappal egy riport során a Nasa egészségügyi igazgatójától azt is megkérdezték, vajon visznek-e magukkal „halálos pirulát” az űrhajósok arra az esetre, ha holdkörüli pályán ragadnak. A válasz persze nemleges volt, ugyanis ha ez bekövetkezne akkor egy idő után elfogyna az oxigénjük és hypoxia azaz oxigénhiányos állapota lépne fel az űrhajóban. Ennek követkeménye az eszméletvesztés és a haláluk fájdalommentes lett volna…

A Nasa alkalmazottai éjjel-nappal dolgoztak, hogy a küldetés megvalósuljon. Ez a küldetés csupa elsőségekkel büszkélkedik majd, mint például az első, mely során emberek elhagyják a Föld közvetlen közelségét és alacsony földkörüli pályáról „kilépnek” a világűrbe. Az Apollo 8 végül 1968. december 21-én hagyta el a híres LC-39A indítóállást.

Anders így foglalta össze az indítás során tapasztaltakat:
„Az indítás meglepetés volt. Durva és erőszakos élmény és az gondoltam magamban, mi a pokol? Ha úgy gondoltuk mindenre kiterjedő felkészülést folytattunk, de valahogy ezt kihagytuk, akkor vajon mi mást hagytunk még ki? Olyan hangos volt, hogy egymással sem tudtunk kommunikálni. Majd mikor az első fokozatot elhasználtuk, hirtelen 6G erőből majdnem negatív G erőbe mentünk át. Olyan érzés volt, mintha egy katapult segítségével a műszerfalba lőttek volna. Feltartottam a karjaim, amikor hirtelen a második fokozat életbe lépett. A csuklómon lévő gyűrű (a szkafander tartozéka) ekkor eltalálta a sisakom és megvágta annak üvegét. Gondoltam magamban tessék, én vagyok a kezdő a csapatban… Mikor kijutottunk az űrbe, akkor tudtam meg, hogy a másik két társam is ugyanígy járt. Mindenki aki a Saturn V rakétával utazik kezdőnek minősül!”

A sikeres indítás után ismét begyújtották a panacsnoki modul rakétáját és a Hold felé vették az irányt. Ezt szaknyelven TLI azaz angolul Trans Lunar Injection-nek hívták. Olyan ez, mint amikor vadkacsára vadászunk. Tulajdonképp nem a kacsára célzunk, hanem valamelyest elé és „hagyjuk”, hogy berepüljön a lövedékbe. Ebben az esetben az Apollo volt a lövedék és a Hold a kacsa. Az űrhajónak a megfelelő holdfelszín fölötti magasságba kellett megérkeznie a megfelelő sebességgel, a megfelelő szögben és a megfelelő pillanatban. A TLI pontosan az előbbi kívánalmaknak megfelelő pontot célozta meg az űrben. A megfelelő röppályát még a küldetés előtt kiszámolták a Nasa matematikusai, közülük talán a legismertebb Katherine Johnson volt, akit csak emberi számítógépnek becéztek.

Mike Collins, aki a repülésirányító volt az Apollo 8 küldetés során (majd később az Apollo 11 tagja) megadta az engedélyt: „Go for TLI.” Borman pedig így válaszolt: „Roger Houston, we go for TLI” , vagyis megerősítette a parancsot. Collins a Fonggal folytatott beszélgetésében elárulja, mennyire nagyon sajnálta, hogy ezt a történelmi jelentősségű pillanatot nem kísérte semmilyen ünneplés, ujjongás. Semmi. Céltudatos és érzelemmentes hangon megerősítették a parancsot és útnak indultak. Gyorsabban és messzebbre utaztak, mint bárki más a történelem során. Végre teljesen elszakadtak a Föld vonzásából.

Csakúgy, mint az első hajós felfedezők, ők is úton voltak az ismeretlen felé. Lovell a csillagok állása alapján ellenőrizte időről időre, megfelelő-e az irány.

Három nappal az indulás után az Apollo 8 küldetés az egyik legrizikósabb manőver előtt állt. LOI. Egy újabb szakzsargon, Lunat Orbit Insertion – a manőver ami lelassítja a járművet és a Hold gravitációs vonzásába kerülnek, vagyis holdkörüli pályára (egy újabb Első alkalom…). A hajtóművet pontosan a megfelelő pillanatban kellett indítani, hogy pontosan a megfelelő mértékben lassuljanak a megfelelő holdkörüli pályához. Ha túl sokáig működik a hajtómű, a röppálya túl alacsony lett volna és kitérő manőverre lett volna szükség, másképp a Holdba csapódtak volna. Ha pedig túl rövid ideig, akkor elsuhantak volna a Hold mellett egyenesen az világűrbe.
Ráadásul a Hold túlodalán nem lehetséges a rádiókapcsolat, így az irányítóközpontban pattanásig feszült a hangulat, miközben várták, hogy bejelentkezzen a legénység. A mérnökök másodpercre pontosan kiszámolták, mikor kell visszatérnie a rádiókapcsolatnak. Késtek. Az irányítóközpont többszöri hívását csak statikus sistergés követte, a Nasa legsötétebb félelme ebben a sistergésben testesül meg.

Nagy megkönnyebbülésükre a manőver sikeres volt, szinte tökéletes és holdkörüli pályára álltak. Óriási ováció követte a bejelentést. Ekkor a legénység először megpillantotta a Hold felszínét 60 mérföld, azaz nagyjából 100km-es távolságból. Ők voltak az elsők (újabb elsőség), akik először vethettek pillantást a holdfelszínre ilyen közelségből.
Lovell szavai: „Ok Houston, a Hold lényegében szürke. Nincsenek színek.” 
Csendben úsztak tova a kráterek fölött és az űrhajósok saját bevallásuk szerint úgy érezték magukat mint iskolás gyerekek, nem győztek betelni az ablakon keresztül látottakkal. Nemcsak hogy közelről vehették szemügyre a Hold felénk néző felszínét, de egyben ők voltak az első emberi lények (már megint egy elsőség), akik a Hold túloldalát is láthatták. Ezzel bebizonyították, hogy ember képes eljutni holdkörüli pályára! Csak az a bizonyos 13 perces ereszkedés maradt el ezúttal…

Ahogy harmadjára is megkerülték a Holdat, valami csodálatos dologra lettek figyelmesek. Lovell hirtelen megpillantotta a kelő Földet. A Hold szürke, kráterekkel és dombokkal tűzdelt horizontján egyszercsak megjelent az otthonunk. Szinte hipnotikusan hatott rájuk és kényszerérzettől vezérelve próbálták előszedni a kamerájukat, hogy minél hamarabb elindítsák a felvételt. Az eredeti hanganyagon halalni, ahogy Lovell próbál minél több tanécsot adni kollégáinak, hogyan és milyen beállításokkal készítsenek fotót, akik kissé idegesen próbálják nyugalomra inteni. Érthető, ilyen pillanat egyszer adódik az ember(iség) életében… Földkelte!

Lovell később így beszélt az eseményről: „Hirtelen arra gondoltam, hogy wow ez az otthon! Ahogy telt az idő, odamentem az ablakhoz, kinyújtottam a karom és a hüvelykujjammal eltakartam a Földet. Csak gondolj bele, 5 milliárd ember, minden amit eddig ismertem a hüvelykujjammal el tudom takarni. Ahogy ránéztem a Földre, azt gondoltam milyen apró bolygó, csak egy a kilencből (akkor még a Pluto bolygó besorolást kapott) a Naprendszerünkben. A Föld csak egy aprócska folt a galaxisunkban, az univerzum homályában. Hirtelen elkezded átgondolni az univerzumban elfoglalt helyünket„.

 

 

A Földünk, ez a törékeny kék márvány az űr feketeségében. A fotó örökre megváltoztatta gondolkodásunkat, emberek millióit ejtette és mai napig ejti ámulatba. Csak kacérkodni tudunk a gondolattal, ránk vajom milyen hatással lett volna ez a látvány, melyek szavakkal leírni meglehetősen esetlen érzés. Amikor tényleg elfogynak a szavak és az agy minden porcikája próbálja felfogni ezt a földönkívüli látványt. Rájövünk, hogy mi bizony csak bérlők vagyunk ezen a helyen, az űr végtelen tengerében ez a mi otthonunk…

1968-ban ez a csodás planéta és azon belül az Egyesült Államok olyan borzalmakat élt át, mint a háború, politikai merényletek és tömegzavargások. Ebben a káoszban köszöntött be 1968  karácsonya és nagyjából 1 milliárd ember hallgatta az Apollo 8 élő közvetítését, karácsonyi köszöntését (alábbi videó).
És akkor a legénység, miután Boldog karácsonyt kívánt a Föld teljes népességének, valami szokatlan és erőteljes ötlettel állt elő. Akik élőben hallgatták az adást, előzetest kaphattak abból, milyen az amikor a megfelelő időben hangzanak el a megfelelő szavak. A legénység minden tagja felolvasott egy részt a Teremtés Könyve első fejezetéből, először Anders, majd Lovell és végül Borman:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.
És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap.
Azután újra szólt Isten: »Legyen boltozat a vizek között, s válassza el a vizeket a vizektől!« Meg is alkotta Isten a boltozatot, s elválasztotta azokat a vizeket, amelyek a boltozat alatt voltak, azoktól, amelyek a boltozat felett voltak. Úgy is lett. Isten elnevezte a boltozatot égnek. Akkor este és reggel lett: a második nap.
Azt mondta ezután Isten: »Gyűljenek egy helyre a vizek, amelyek az ég alatt vannak, és tűnjék elő a száraz!« Úgy is lett. Isten elnevezte a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig elnevezte tengernek. És látta Isten, hogy jó.”

Mégcsak vallásosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleborzongjon csodálatában, hogy teljesen a hatása alá vonja a látvány és a hozzá társuló üzenet. Az irányítóközpontban senki nem tudott a tervükről és mindenki elérzékenyülve hallgatta végig az adást…

Nemsokkal később, karácsony napján ismét beindították a hajtóművet és megkezdték az útjukak vissza a Földre. Miután sikerrel teljesítették a küldetést jöttek csak rá, milyen fontos eseményen vannak túl. Elkezdte beérkezni a gratulációk telegram formájában és volt egy köztük, ami kifejezetten megható volt, a hölgy egészen pontosan ezt írta:

Kedves Nasa! Az események után, amik ebben az országban történtek idén, ti körbe vittetek minket a Hold körül! Köszönöm, hogy megmentettétek 1968-at!

1968 és az Apollo 8 küldetés fordulópont volt a Nasa és a holdraszállás történetében, végre a pozitív irányba. Az Apollo 1 katasztrófáját végre maguk mögött tudhatták (de nem felejtették el), az Apollo 8 küldetés által vállalt hatalmas rizikó pedig végül kifizetődött.

50 év után Jim Lovell így nyilatkozott:
„Ugyan nem vagyok túlságosan vallásos személy, de azt gondolom kell hogy legyen valamiféle oka, hogy itt vagyunk. Amikor ránéztem a Földre, elgondolkodtam miért vagyok itt, mi az én szerepem. Hogyan értelmezzem, amit látok? Az én véleményem az, hogy Isten adott az emberiségnek egy színpadot, amin szerepelhetünk. Hogy milyen színdarabot játszunk rajta, az csak és kizárólag rajtunk múlik…”

 

Nagy Szabolcs