A bolygónk ifjúkorának egyik legjelentősebb eseménye a Késői Nagy Bombázás (Late Heavy Bombardment, LHB), vagyis a Föld kialakulását követően, mintegy 3,9 milliárd éve lezajlott eseménysorozat. Az elméletek alapján az LHB ideje alatt számtalan igen nagy méretű aszteroida csapódott a bolygónkba s újraolvasztotta a felszín nagy részét, elpárologtatta a már kialakulóban lévő óceánok vizét, illetve az esetleg ekkorra már megindult élet csíráit is megsemmisítette. Az LHB bizonyítékául a Holdról visszahozott kőzetminták szolgáltak, ezeket különböző helyszíneken gyűjtötték be az Apollo program keretében (illetve kis mennyiséget az orosz robotszondák is hazajuttattak), s a becsapódásból származó minták elemzései során ugyanarra a korra jutottak világszerte az elemzéseket végző kutatók: 3,9 milliárd évesek voltak a hazahozott ilyen holdkőzetek.

A furcsa egybeesésről azonnal megszülettek az elméletek, s ezekből a máig széles körben elfogadott LHB elmélete adott magyarázatot a minták korára, azonban maguknak a becsapódásokat létrehozó aszteroidáknak a létezésére ellentmondásos teóriák születtek. A Naprendszer 4,6 milliárd éves keletkezését ilyen sokkal követően nem szabadott volna már ekkora mennyiségű kósza aszteroidának maradnia, ugyanis az égitestek pályái ekkorra stabilizálódtak, beleértve pl. a Jupiter-Mars közti aszteroidaövét is. Egy modell ugyan született a Naprendszer keletkezése után ilyen hosszú idővel bekövetkező átrendeződésről, ami eredményezhette az LHB eseményeit, azonban ma már kifinomultabb modelljeink vannak a korai Naprendszerről, s ezeknek köszönhetően úgy tudjuk, hogy az efféle átrendeződés jóval hamarabbi időszakban következett be, így ha volt is LHB, az nem egy 3,9 milliárd éve bekövetkezett átrendeződésnek köszönhetően alakult ki. A naprendszerbeli bolygóátrendeződések a mai modellekben egy hosszabb ideig tartó, de 3,9 milliárd éves (sem máskor bekövetkezett) kicsúcsosodással _nem_ rendelkező eseménysort mutatnak.

Akadtak, akik egyenesen magát az LHB elméletét kérdőjelezték meg már a kezdetekkor, azonban olyan fizikai bizonyíték, amely az elméletet cáfolta volna, nem volt a kezükben. A Földön nem maradt fenn az ennyire korai időszakból eredő kőzet a lemeztektonika miatt, más égitestekről pedig nem állt rendelkezésre kőzetminta, így pusztán a holdkőzetek jelentettek kapaszkodót.

2009-ben kezdte meg munkáját a Hold körül a rendkívül jó felbontású felvételeket és méréseket készítő Lunar Reconnaissance Orbiter, s a szonda adataiból úgy tűnik, hogy a holdkőzet-mintákat illetően csúnya átverés áldozatai lehetünk. A Mare Imbrium (magyarul Esők tengere) az Apollo 15 leszállóhelye volt, innen is kerültek haza kőzetminták, a többi mintát más területekről hozták haza az űrhajósok. A Lunar Reconnaissance Orbiter azonban kimutatta, hogy a Mare Imbrium keletkezésekor a Hold felszínéből kiszakadt kőzetek azokra a helyszínekre is lerakódtak, ahonnan a további holdi kőzetmintáink erednek. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a hazakerült kőzetek egységes kora annak köszönhető, hogy egyetlen becsapódásból erednek mind, annak ellenére, hogy távoli, eltérő helyszínekről gyűjtötték be őket. Később e kőzetminták újabb elemzéséből olyan eredmény is született, hogy a koruk 4,2 milliárd éves lehet, azonban ezzel sem oldódik fel az ellentmondás, ugyanis egy földi, ausztrál kőzetben talált ősi kristályok alapján ekkor már a bolygónkat viszonylag kellemesen alacsony hőmérséklet és vízborítás is jellemezte, vagyis az sem lehet magyarázat, ha 3,9 helyett 4,2 milliárd éve került sor az LHB eseményére.
A holdi eredetű meteoritok egyikének a kora sem haladja meg a 4 milliárd évest, így innen nem számíthatunk az korábbra tolt LHB eseményét támogató adatokra.

Számos új elmélet támogatja azt, hogy nem volt LHB, hanem a korai időszak becsapódásai szép fokozatosan csökkentek, és a holdkőzetek mintavételezési hiba miatt jelzik csupán a 3,9 milliárd éves kiugró csúcsot a becsapódások számában. A legősibb (bár a feltételezett LHB idejénél kissé később keletkezett) földi kőzetekben talált, egykori becsapódásokra utaló nyomok száma is fokozatos csökkenést mutat, ez egybecseng a korábbi holdi becsapódások fokozatos csökkenésével, bár a kőzetek keletkezésénél korábbi adatokat nyilvánvalóan nem lehet belőlük kinyerni. Az aszteroidaöv-eredetű meteoritok vizsgálatai alapján is az ütközések számának fokozatos csökkenése a valószínű, nyoma sincs 3,9 milliárd éve volt csúcsnak, bár feltehetőleg az aszteroidaöv saját ütközési rendszerben létezett, ami kissé eltérhetett a Naprendszer többi részétől. Ha ez az elmélet bizonyul igaznak (vajon lesz-e valaha 100%-os bizonyíték?), akkor a földi élet kialakulásával kapcsolatos elképzeléseink is némiképp módosulnak. Az élet jóval hamarabb megjelenhetett, több idő állt rendelkezésre a kialakuláshoz, és ha nem volt LHB, ami a teljes bolygót lakhatatlanná tette, az egyes nagyobb hatású becsapódások közt eltelt százmillió évnyi idők kellően kedvező időszakok lehettek az élet fejlődéséhez, és a korai nagyobb (de nem globális hatású) becsapódásokat is túlélhették olyan extremofil élőlények, amelyeket a földi élet kezdeti formáinak vélünk eleve. Amikor kb. 3,4 milliárd éve a nagy becsapódások nagyjából elfogytak, az élet is lehetőséget kapott a bonyolultabb formák kialakítására.

Ha valamikor számos más naprendszerbeli égitest felszínéről is nagy számú kőzetmintánk lesz, talán akkor tisztázódhat, hogy pontosan hogyan is zajlottak a korai Naprendszer ütközéses és becsapódásos eseményei.

Eredeti angol nyelvű cikk ITT és ITT található.

Fordította: Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)