A törpebolygó belső felépítéséről a New Horizons űrszonda által készített felvételek alapján van némi remény, a Purdue Egyetem kutatói próbálkoztak meg egy érdekes elmélettel.
Valamikor sok millió évvel ezelőtt egy becsapódó égitest hozhatta létre a Pluto szíveként elhíresült terület egyik felét, a Sputnik Planitia-t. A kutatócsoport ezt az ütközést igyekezett modellezni, és ezzel kikövetkeztetni a Pluto belső felépítéséből is valamit. „Minél mélyebbre hatolunk a Pluto felszíne alá, annál több a kérdőjel is” – mondta Adeene Denton, a kutatás vezetője. A kutatásról a járvány miatt elhalasztott 51. Hold- és Bolygókutatási Konferencián számoltak volna be eredetileg.
A New Horizons átrepülése során készült részletgazdag felvételek egy geológiailag aktív felszínről árulkodtak, amelyen fagyos hegyek és fiatal, sima felszínű jéglapályok vannak, s fagyott nitrogénből álló gleccserek húzódnak rajta. Mindezeket egy leheletfinom, igen ritkás, metán, nitrogén és szén-dioxid összetételű légkör is körbeöleli.

A feltételezések szerint jó eséllyel a Pluto mélyén is lehet óceán, azonban arról igen kevés elképzelésünk van, hogy milyen mély lehet, s miféle kőzetmag húzódhat alatta. Vajon a kőzetmag és az óceán vizének kölcsönhatásai létrehozhatnak olyan vegyületeket, amelyek előteremthetik az élet lehetőségét? A válaszokat talán a Pluto „hátsó fele” rejti. Erre a 800-1000 km átmérőjű régióra a New Horizons akkor látott rá, amikor közeledett a törpebolygóhoz, s a kérdéses terület szinte pontosan a Sputnik Planitia antipodális pontján van (vagyis a Pluto középpontján át húzott képzeletbeli egyenes és a felszín túloldali találkozási pontja) környékén felfedeztek olyan geológiai képződményeket, melyeket itt Földön grabenként, vagyis vetők mentén lesüllyedt árkokként ismerünk. Ezek keletkezése köthető olyan húzóerők hatásához, mint pl. a kontinenseken belüli hasadékvölgyek kialakulása, s párhuzamos völgyek és platók sorozata jöhet ilyenkor létre.

A Pluto túloldalán, a Sputnik Planitia antipódusánál látható sávozott mintázat erősen emlékeztet arra, amely a Merkúron, a Caloris-medence antipódusánál található, ezért a kutatók úgy vélekednek, hogy a kialakulásuk is hasonló okra vezethető vissza: a becsapódás következtében létrejött szeizmikus hullámok szülték ezeket a felszíni alakzatokat. Azonban a felszínen kialakult alakzatokból vissza lehet következtetni arra is, hogy a szeizmikus hullámok miként haladtak keresztül a Pluto belsején, s ezzel eljuthatnak a kutatók a törpebolygót felépítő belső óceán méretéhez, és még a magot alkotó kőzetekre is lehet némi rálátásuk.
A vizsgálatokhoz olyan modellt készítettek, amely különböző méretű és sebességű becsapódó égitesttel tudott számolni, és emellett változtatható volt benne a Pluto belsejét alkotó óceán vastagsága, s a mag kőzetösszetétele is.
A modellfutások sokasága közül az eredményezte a felvételeken láthatóhoz leginkább hasonlító felszíni alakzatokat, amelyben 150 km vastag felszín alatti óceán, és szerpentinből álló kőzetmag teszi ki a Pluto belsejét, más arányú óceán és más összetételű mag nem eredményezett hasonló repedésekből álló régiót.

Ilyenkor a kutatók rendszerint felhozzák a sokak által ismételgetett „lehet-e élet” kérdést, ami a Pluto esetében is azzal a válasszal zárul, hogy a feltételezett adatokkal lehet… A szerpentin úgy keletkezik az eredetileg olivin és piroxén összetételű kőzetből, hogy az az óceán vizével kölcsönhatásba lép, s e folyamatban hő keletkezik, amely lehetővé tenné az egyszerű létformák számára az életet. Ilyen folyamatot sejten az Enceladus (Szaturnusz-hold), illetve az Europa (Jupiter-hold) mélyén is.
Az új, Pluto-ról kialakított elméletet persze igazolni is kellene, ehhez azonban arra lesz szükség, hogy egy későbbi küldetés során ismételten meglátogassa egy szonda a távoli törpebolygót.

A tervezett előadásról az EOS számolt be, az elmélet összefoglalója pedig itt olvasható.