Ezelőtt 2600-2700 évvel a mágneses északi sark elhelyezkedése miatt a sarki fények észlelésének területe jóval délkeletebbre volt, mint manapság. Szakmai körökben meglehetősen régóta ismertek az asszír birodalom idejéből fennmaradt feljegyzések, amelyekben az égbolt vörös fényléséről számoltak be a korabeli csillagászok, s a leírásaik alapján igen erős volt a gyanú, hogy sarki fényt láttak Babilon területén. Az ékírásos feljegyzések ugyan önmagukban is rendkívül értékesek, azonban a tudomány olyan, hogy egy feltételezést szeret bebizonyítani is, mégpedig mérhető adatok segítségével.

Idén márciusban a PNAS-ben számoltak be az ezen időszak grönlandi jégfurataiban mért izotóparányokról egy nagy nemzetközi kutatócsoport készítette tanulmányban. A vizsgálatok során a jégben elraktározott azon izotópok mennyiségét mérték, amelyek az erős naptevékenység, a Napból érkező nagyenergiás protonok hatására a légkörben keletkeznek: a szén 14-es, a klór 36-os és a berillium 10-es izotópját. E kutatás amiatt készült, hogy a múltbéli nagy napkitörésekkel járó eseményeket a történelmi és azelőtti időkből származó nyomokból kihámozva segítse a naptevékenység jobb megértését, komplexebb adatokra alapozva a korábbi vizsgálatok alapján sejtett ilyen eseményeket. Míg a C14-es izotóp alapján is vannak azonosítható jelek a fa évgyűrű vizsgálatokban, ez az izotóp önmagában kevés a napkitörések egyértelműsítéséhez, pontos mértéke megállapításához, így melléje a jégfuratokban található berillium és a klór is belépett a képbe. E két utóbbi elem izotópjai alapvetően a kozmikus eredetű nagyenergiás részecskék hatására születnek légkörünkben, amelyek akkor érik nagyobb számban Földünket, ha gyenge a naptevékenység s így a kozmikus sugarakat kevésbé képes visszatartani a helioszféra, ám a különösen nagy, speciális napviharokban érkezhet olyan nagyenergiás protonáramlat, amely szintén létrehozza őket. Ez utóbbi események kiugrásként látszanak az izotópmérések adatsoraiban, s ezekre kerestek rá a kutatók a grönlandi jégmintákban. A szénizotóp-arányok alapján évgyűrűkben korábban két nagyenergiás protonokból álló napkitörés eseményt azonosítottak, i.sz. 774/775, ill. i.sz. 993/994 idejéből, s a korábbi esetén a Nap eredetű protonok energiája a feltételezések szerint elérhette azt a szintet, ami miatt a jégfuratokban kimutathatók a klór- és berilliumizotópok változásai.

Az i.e. 660 körüli évek során az évgyűrűk C14 aránya hasonlóan változott, mint az i.sz. 774/775 napkitörés eseményekor, a grönlandi jégben ezen időszak Cl és Be izotópjai esetében is kimutatták a várt emelkedett arányt. Ez azt jelenti, hogy kb. i.e. 660 körül szintén lehetett egy, vagy több nagy napkitöréses esemény, amelynek nagyságát, legalábbis a nagyenergiás protonok hatása tekintetében csak egy 1956. februári eseményhez lehet hasonlítani.1956-ban a földfelszínt elérő nagyenergiás részecskék aránya ötvenszeresére ugrott. Ezt követően csak 2005-ben detektáltak hasonló eseményt, ám akkor már a SOHO napmegfigyelő műhold felvételén is látszottak a napkitörést követő percekben az ide-oda cikázó „veszett” protonok (lásd a 3. ábrát). Az i.e.660 körüli és i.sz. 774/775 események egy nagyságrenddel voltak erősebbek, mint az 1956-os!
Adott volt tehát az izotópváltozások alapján egy feltételezhetően i.e. 660 körüli esemény, de vajon az asszír ékírások őriznek-e ebből a korból valami gyanúsat? Az asszír birodalomban az észlelő csillagászok a megfigyeléseikről feljegyzéseket küldtek az udvarnak, ahol ezeket az értelmezésükre szakosodott asztrológus fejtette meg. A feljegyzések az esemény tényszerű leírását tartalmazták, valamint szerepelt benne a megfigyelő csillagász neve, helyszíne, illetve szerencsés esetben az észlelés ideje, s a végén az udvari asztrológus által készített értelmezés és az ő neve is szerepelt. Az udvari asztrológus fontos tisztség volt, e személyekről tudjuk, hogy mely években szolgálták az uralkodót.

A kutatócsoport a lefordított ékírásos szövegeket böngészte végig, és a 389 rendelkezésre álló egyedi csillagászati megfigyelésben minden olyan eseményt megkeresett, amelyet sarki fényként lehetett értelmezni. Három ilyen beszámolót találtak, amelyekben „vörös fénylés”, „vörös felhő”, illetve „vörösbe boruló égbolt” szerepelt, a megfigyeléseket Ninive és Babilon helyszínekkel jegyezték. Ezen feljegyzésekben azonban nem volt keltezés, viszont a feljegyzést elemző asztrológusok ismert működési korszaka alapján behatárolhatták őket: i.e. 680-650 köztiek lehettek.

Az időpont, amelyet ezek az írások és az izotópvizsgálatok is adtak, kb. 100 évvel korábbra teszi az első, időponthoz köthető sarki fény észlelést, az eddigi rekord, az i.e. 567. március 12/13-án éjjel látott, szintén babiloni leírás volt. Mivel a korabeli megfigyelések a Hold és a bolygók jelenségeire koncentráltak, más jellegű megfigyeléseket csak extra esetben (pl. üstökös megjelenése) találunk, a feljegyzett sarki fények valószínűleg különösen látványosak lehettek.
A jelzett korszakot megelőző évszázadok során egy jelentősen alacsony naptevékenységű időszak volt, ez a kozmikus sugárzás növekedése miatt egyre sűrűbb C14-es izotópok előfordulásában egészen i.e. 720-ig követhető, eztán a naptevékenység aktívabbá vált, s ezzel a kozmikus sugárzás és vele a C14 egyöntetű csökkenésbe kezdett. A csökkenést azonban megszakítja a grönlandi jégben is megtalált kiugró időszak i.e. 660 körül, amit a kutatók a nagyenergiás napi eredetű proton-eseményeknek vélnek. (A második ábrán e kiugrás idején dolgozó asztrológusok „működési” időszakai a zöld, kék és piros vízszintes szakasszal jelzettek, vagyis a megtalált sarki fényre utaló feljegyzések ekkor születhettek.)

1870-ben Bagdad és Kairó területén is megfigyeltek sarki fényt, azonban az i.e. 7. században a mágneses sarkhoz 8 fokkal közelebb volt az érintett mezopotámiai terület, mint a 19. század második felében, így jóval gyakrabban láthattak sarki fényt. A sarki fények legnagyobb légköri magasságba nyúló, legtávolabbról is látszó része vöröses árnyalatú, sok esetben a mágneses pólustól távoli megjelenések ezt a színt mutatják csupán. A hazai sarki fények is leginkább vörösben jelennek meg, a korabeli Babilon a jelenkori, hazai látványainkhoz hasonlót élhetett át.

A kutatásról az Astrophysical Journal Letters számolt be október 7-én.
A cikk az arXiv preprint szerveren teljességében olvasható.
A PNAS 2019 márciusi cikke az i.sz. 774/775, ill. i.sz. 993/994 események miatt végzett jégmintaelemzésekről.
Az i.e. 567-es esemény leíró, Astronomy & Geophysics cikk, 2004. decemberéből.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)