Bolygónkat a Voyager-1 űrszonda fényképezte le több mint 6 milliárd kilométerről, 1990-ben, a Carl Sagan javaslatára készült felvétel világhírűvé lett.

Az 1977-ben útnak indított Voyager-űrszondák programjába Carl Sagan amerikai csillagász, a Kozmosz ismeretterjesztő sorozat házigazdája, a Voyager irányító csapatának tagja, a The Planetary Society (Bolygótársaság) alapítója javaslatára foglalták bele azt, hogy készítsen nagy távolságból felvételt a Naprendszerről, s vele magáról a Földről is.
A Voyager-1 1990. február 14-én fordult a Naprendszer belső régiója felé kamerájával, s elkészítette a Naprendszer „családi fotóját”, 34 perccel azt megelőzően, hogy magát a kamerát ésszerűségi és energiatakarékossági okokból végleg kikapcsolták. Az űrszonda ekkor a Naprendszer keringési síkja felett 32 fokkal járt és távolodott tőlünk, utoljára visszanézett a Nap irányába, s megszületett az ikonikussá vált fotó is, a Nap fényének becsillanó sávjai között egyetlen aprócska halványkék pötty látszik: a Föld. A szonda irányából nézve a Naphoz igen közel volt a Föld, s ezért a napfény becsillanása elkerülhetetlen volt.
A szonda kameráit már február 13-án bekapcsolták, bemelegítették, majd a Neptunusz felé fordították, s megkezdődött a felvételsorozat készítése. Összesen 60 fotót készített, a Föld töredék pixelnyi kék pöttyén túl a Vénusz, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz került a látható formában a képre, a Merkúr túl közel volt a Naphoz ahhoz, hogy elkülöníthető legyen, a Mars pedig, bár szerepel a fotón, belevész a becsillanó sugarakba. A két – nagy- és kislátószögű – kamerával készült felvételekből kirajzolódik a Voyager szemszögéből látható Naprendszer, s az így összeállított mozaikra vetítették rá a bolygókat közeli módon ábrázoló fotókat is. A két legkülső bolygó kis csíkocska formájában látszik, mivel a 15 másodperces záridővel készült felvétel közben a szonda gyorsan elmozdult e két bolygóhoz képest. A belsőbb bolygókhoz viszonyított elmozdulása elhanyagolható volt, így azok pontként láthatóak.
1990. február 14-én világidőben 04:48-kor, ami magyar idő szerint 05:48 volt, elkészült a Földet ábrázoló kép, azonban a felvételeket, négy külön adatküldési időszak során, csak 1990. május 1-re tudták hiánytalanul lehívni az űrszondáról.

Carl Sagan azt szerette volna a távoli felvétel segítségével bemutatni, hogy mennyire aprók vagyunk a Világegyetem végtelenében, és mégis az az aprócska pont minden, amit ismerünk, szeretünk, és amit óvnunk kell. A Halványkék Pötty azután 1994-ben Sagan könyvének is címadója lett, s a könyvben szerepel az azóta híressé vált leírása is.
„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.”
A Naprendszer családi portréja a Sugárhajtás Laboratórium (JPL) alapítójáról, a magyar Kármán Tódorról elnevezett előadótermének falát díszíti mintegy hat méteres nagyságban.

A 30. évfordulóra a JPL szakembere, Kevin M. Gill újra feldolgozta az eredeti (a harmadik ábra), különféle színszűrőkkel készült Voyager-fotókat, a modern feldolgozásnak köszönhetően a Föld ugyan nem lett nagyobb, mindössze 0,12 pixelnyi méretű, azonban a Halványkék Pötty szebben ragyog és jobban elkülöníthető lett, mint az eredeti képfeldolgozást követően volt.

Carl Sagan a Halványkék Pöttyről:

Az eredeti angol nyelvű publikáció itt olvasható.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)