Űrkutatásunkban történelmi esemény volt a Voyager-2 űrszonda Neptunusz-közeli elrepülése 1989. augusztus 25-én, 12 évvel az indulását követően érkezett Naprendszerünk nyolcadik bolygójához, amelyet azóta sem keresett fel más űreszközünk.

A szonda 4951 km távolságban száguldott el a legkülső bolygó mellett (amely akkor még csak az utolsó előtti volt, hisz a Pluto törpebolygóvá minősítésére csak 2006-ban került sor), Földünkhöz viszonyított sebessége kb. 90.000 km/h volt. Ennek okán a szonda hajtóműveit úgy programozták be, hogy az elrepülés során a bolygó felé fordulhasson a kameráival, s így a Naptól igen távol (Földünknél mintegy harmincszor messzebb) lévő bolygó és családja fotóit a gyenge fényviszonyok mellett is elkészíthesse. A finomhangolt manőver sikerét a megszületett felvételek igazolják!
A hatalmas távolság egyúttal a szonda rádiójelének gyengülését is magával hozta, ezért a szondáról érkező jeleket vevő Deep Space Network korábbi feladatok során még „csak” 64 méteres antennáit 70 méteresre növelték, és bevontak a munkába a DSN-hez nem tartozó antennákat is. A Voyager egy mindössze 13W teljesítményű, 3,7m átmérőjű antenna segítségével, 13 és 3,6cm-es hullámhosszon küldte haza a felvételeket és a mérési adatokat (ez kb. akkora, mint egy hűtőszekrény belsejében, vagy varrógép munkafelületére világító izzóé).

A Neptunusz északi pólusa felett vitt a szonda útja, ezt azért így programozták, hogy a Triton holdról is készíthessen „közeli”, kb. 40.000 km távolságú felvételeket. A szonda a Neptunusz rendszerében 6, addig ismeretlen holdat fedezett fel, és felvételein a legkülső bolygó gyűrűrendszerére is fény derült. Ez utóbbit azzal a trükkös megoldással tudták lefényképezni, hogy a bolygót ellenfényben örökítették meg, vagyis úgy, hogy épp eltakarja a Napot. (A gyűrűkről készült fotó közepén a Neptunusz a fényes, kitakart égitest, amelyet a hosszú, 591 másodperces záridő miatt túl nagy fényességgel gyűjtött be a kamera.) A Triton felszínének mára jól ismert „sárgadinnyehéj” mintázatát is a Voyager-2 jóvoltából láthattuk meg, s ezekből a felvételekből sejtettük meg először, hogy a hold geológiailag aktív. A Triton valószínűleg egy, a Neptunusz által korábban befogott törpebolygó, összetétele és mérete is a Pluto-éhoz hasonló, felszíni hőmérséklete pedig mindössze 38K (-235°C). A NASA tervei közt szerepel egy olyan küldetés, amely a Tritont látogatná meg, reméljük, sikerül majd megvalósítani.

Szintén a Voyager-2 ezen átrepülésekor pillanthattunk rá a Neptunusz sötét foltjára is, amely azóta eltűnt, ám lettek helyette másikak (szintén csak ideiglenesen), az utóbbiakról már a Hubble felvételeiből vannak információink (korábbi cikk1 és cikk2).

A Neptnusz-közeli átrepülés napjaiban (ne feledjük, ez még a mai, kiterjedt internet előtti korban volt) naponta sajtókonferencián számoltak be a szonda megfigyeléseiről, s a legközelebbi átrepülés idején Voyager-éjszakát tartottak a JPL-ben, ahol Carl Sagan, és a Voyagerek aranylemezén helyet kapott egyetlen rock’n’roll sláger, a „Johnny B. Goode” szerző-előadója, Chuck Berry is együtt ünnepeltek.

A Neptunusz megismeréséhez ma ugyan rendelkezésünkre áll a Hubble, azonban a rengeteg más feladata mellett kevés idő jut csak a távoli bolygóra, de a megfigyeléseit a Voyager-2 és az irányító csapata három évtizeddel ezelőtti nagyszerű teljesítménye alapozta meg.

Kapcsolódó angol nyelvű cikkek itt érhető el.

Landy-Gyebnár Mónika
(További fordítások a szerzőtől facebookon:  Égen – Földön – Föld alatt)